Hiába, érzi az ember a tavaszt. Hogy ki kellene mozdulni valahová, életes életet élni, átadni magunkat a nagy érzelmeknek, nagy kéjjel egyesülni, jóleső fáradtsággal végül megpihenni.

Bűvös, bájos május

Hiába, érzi az ember a tavaszt. Hogy ki kellene mozdulni valahová, életes életet élni, átadni magunkat a nagy érzelmeknek, nagy kéjjel egyesülni, jóleső fáradtsággal végül megpihenni.

Én (ezen írás fiktív elbeszélője, akitől a biografikus én ezennel elhatárolódik) rohamosan öregszem, elpuhultam, lusta vagyok, táncolni soha nem is tudtam, a pajkos ifjak kinéznének maguk közül; én a múlt héten kisgazda szerettem volna lenni, tábor vagy ellentábor, mindegy is az. Hogy - mint hajdanán egy jobb koncert előtt - összegyűltünk volna a parkban, régi ismerősök, haverok, rákészültünk volna a nagy eseményre. Aztán én is tülekedtem volna, kiabáltam volna a többiekkel, barátságosan lapogattuk volna egymás hátát, durvákat beszóltam volna a rendező fiúknak. Ha már bejutottam, átengedem magam a vadul előtörő érzelmeknek; éljen és vesszen, hurrá és pfúj, hajrá és ki vele. Haverok, buli, Torgyán. Ott áll a színpadon a szent vagy a sátán, és most itt az idő: félredobva minden álságos, a nyugati civilizáció által ránk kényszerített viselkedési korlátot nekivetkőzni, kiabálni, zokogni és ugrálni; érett, szőke kisgazda asszonyokat a túláradó öröm mámorának vagy a végső nekikeseredésnek örve alatt jól megpuszilgatni, könnyek között, a hazakísérés reményében; átélni közösségünkkel együtt az igazi, mélyről jövő eksztázist, befogadni és kiáradni, teleszívni magunkat mások őrjöngésével, szagával és nedveivel, vad ösztöneinket mintegy cserébe szertesugározni. Végre igazi önmagunkat adni, egyúttal beleolvadni a közösségbe.

Kisgazdának jó ilyenkor lenni.

Megtérve azután - átizzadtan, rekedten, támolyogva, mégis valahogyan megtisztulva, a megérdemelt győzelem vagy a felemelő, mert közösen átélt és igazságtalan vereség édes vagy keserédes érzésével - lehuppantam volna a tévé elé; s hogy a nap még szebben érjen véget, a Közös Örömszerzés Kormányának feje biztos mozdulattal tapintott volna amúgy is felajzott libidóm legérzékenyebb pontjára: a Nagy Egyesülésről beszélt ő, míg csaknem eszméletemet vesztvén dőlök hanyatt a szófán, testem merő latyak. A tavasz, szerelemnek áldott ideje, lám, a magamfajta elhanyagolt öregembernek is tartogat még szépségeket.

Mert eddig csak a voyeur borzongó irigységével szemlélhettem, ahogyan a polgári erők összefognak és egyesülnek, ahogyan a fickós fiatalok maguk alá gyűrik, hevesen magukévá teszik és különféle úr-szolga játékokkal alázzák meg polgári partnereiket; ahogyan egyszerre jutnak el a csúcsra, ahol a beteljesülés és a megsemmisülés oly furcsán fonódik össze. E fergeteges nászban az öröm és a megelégedés lesz az osztályrészük azoknak, akik a hihetetlenül potens polgári erő karjaiba hanyatlanak, egyúttal az aktusban vele össze is olvadnak, összetöppednek, már-már elveszítik magukat.

Most pedig... Nos, most pedig itt a végső, teljes egyesülés ígérete, s ennek már én is részese leszek, meg te is, olvasó: mert immár nem a polgári erők egyesülése, hanem az egész nemzeté a cél, a fiatal polgárok már neki is vetkőztek, délcegen feszül a férFidísz, a tekintetek elhomályosulnak, készüljünk a mindent elsöprő, káprázatos együttlétre. Tébolyító orgiában válik eggyé az egész nemzet; a polgáriak most már beengednek másokat is maguk közé, helyet szorítanak az ágyon, gyere, te kis nemzet, hadd látom, mit tudsz. Hát ilyen a te kicsiny szavazócédulád? Na, dugd az urnámba, így. Változatosak a gyönyör útjai. Legyen végre minden egy, önkívületben forrjon össze (immár nemcsak a polgári erők, hanem vele együtt) a nemzet.

Nemzetnek jó ilyenkor lenni.