Para

Kovács Imre: A horror vakui

  • 2001. május 10.

Egotrip

Farol, ahogy farolni csak a taxisok tudnak, megy a Semmelweis utcán hátra, így előtte a halott nyúl, meg a szétgurult hímes tojások, meg a féllábú házmesterkislány, akiről öreg patkányok álmodoznak, meg a Kossuth Lajos utca, annak minden zajával, aztán lassan a Semmelweis utca is. Ebből már nem lehet jól kijönni, innen már örökre tolatni kell, de nem veri le a lábáról a dolog, nem lesz boldogtalanabb, mint az a hegedűs a ház előtt, aki ujjatlan pólóban igyekszik korrekten bevenni a kanyart, ami őt elválasztja a háztól, a másiktól, ahová indult, hogy hegedüljön. Nem lesz egyáltalán szomorú, csak a kesztyűtartó kibaszott ajtaját vágja úgy vissza, hogy megint kinyílik, aztán már hagyja úgy, nem figyel a rádióra sem, ahol Marylin Manson épp arról énekel, mit fog majd tenni a mellette ülő száraz és vékony nővel, ha végre kiürül az asztal, ha végre elfogy az utolsó sör, és nem kell tovább rejtegetni lába közé dugva a műanyag nyelű finn filézőkést, ha végre, végre, de erre sem figyel, nem néz a visszapillantó tükörbe, ami most nem pillant vissza, hanem helyzeténél fogva előre, de erre sem gondol, erre sem figyel, nem szomorú, nem dühös egyáltalán, csak a bowden hangja, meg a kuplungtárcsa, meg az ékszíj, meg a gumi a padkán, meg a rohadt, fényes bogarak a testen, ahogy mászkálnak le és fel, különös tekintettel a testnyílásokra és környékükre, a kényes és érzékeny helyekre, és ahogy az apró lábak egyre erősödő zaja elnyomja a bowden, a kuplungtárcsa, az ékszíj meg a padkán elégő gumi hangját, ez az alattomos kis nesz, ami mellett persze hogy nem megy a szomorúság, nem megy semmi, csak ezekre a tetves kis lábakra és a belső zajokra figyelni, míg.
Farol, ahogy farolni csak a taxisok tudnak, megy a Semmelweis utcán hátra, így előtte a halott nyúl, meg a szétgurult hímes tojások, meg a féllábú házmesterkislány, akiről öreg patkányok álmodoznak, meg a Kossuth Lajos utca, annak minden zajával, aztán lassan a Semmelweis utca is. Ebből már nem lehet jól kijönni, innen már örökre tolatni kell, de nem veri le a lábáról a dolog, nem lesz boldogtalanabb, mint az a hegedűs a ház előtt, aki ujjatlan pólóban igyekszik korrekten bevenni a kanyart, ami őt elválasztja a háztól, a másiktól, ahová indult, hogy hegedüljön. Nem lesz egyáltalán szomorú, csak a kesztyűtartó kibaszott ajtaját vágja úgy vissza, hogy megint kinyílik, aztán már hagyja úgy, nem figyel a rádióra sem, ahol Marylin Manson épp arról énekel, mit fog majd tenni a mellette ülő száraz és vékony nővel, ha végre kiürül az asztal, ha végre elfogy az utolsó sör, és nem kell tovább rejtegetni lába közé dugva a műanyag nyelű finn filézőkést, ha végre, végre, de erre sem figyel, nem néz a visszapillantó tükörbe, ami most nem pillant vissza, hanem helyzeténél fogva előre, de erre sem gondol, erre sem figyel, nem szomorú, nem dühös egyáltalán, csak a bowden hangja, meg a kuplungtárcsa, meg az ékszíj, meg a gumi a padkán, meg a rohadt, fényes bogarak a testen, ahogy mászkálnak le és fel, különös tekintettel a testnyílásokra és környékükre, a kényes és érzékeny helyekre, és ahogy az apró lábak egyre erősödő zaja elnyomja a bowden, a kuplungtárcsa, az ékszíj meg a padkán elégő gumi hangját, ez az alattomos kis nesz, ami mellett persze hogy nem megy a szomorúság, nem megy semmi, csak ezekre a tetves kis lábakra és a belső zajokra figyelni, míg.

Végre a második számnál, ami nem volt több, mint egy pillanat, lazul a görcs, hatni kezd a No-Spa, látható lesz a hegedűs a kapualjban, ahogy ujjatlan pólójában bemegy a helyre, ahová hegedülni jött, meg a döglött nyúl a szétgurult hímes tojásokkal, nem beszélve a féllábú házmesterkislányról, aki patkány szeretne lenni, meg a Kossuth Lajos utcáról, annak minden zajával, szóval visszajön a világ, hogy végre szomorú lehessen, szomorú és dühös, hogy ebből már nem lehet jól kijönni, innen már tolatni kell. Egy könnycsepp a kereszteződésig.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.