Farol, ahogy farolni csak a taxisok tudnak, megy a Semmelweis utcán hátra, így előtte a halott nyúl, meg a szétgurult hímes tojások, meg a féllábú házmesterkislány, akiről öreg patkányok álmodoznak, meg a Kossuth Lajos utca, annak minden zajával, aztán lassan a Semmelweis utca is. Ebből már nem lehet jól kijönni, innen már örökre tolatni kell, de nem veri le a lábáról a dolog, nem lesz boldogtalanabb, mint az a hegedűs a ház előtt, aki ujjatlan pólóban igyekszik korrekten bevenni a kanyart, ami őt elválasztja a háztól, a másiktól, ahová indult, hogy hegedüljön. Nem lesz egyáltalán szomorú, csak a kesztyűtartó kibaszott ajtaját vágja úgy vissza, hogy megint kinyílik, aztán már hagyja úgy, nem figyel a rádióra sem, ahol Marylin Manson épp arról énekel, mit fog majd tenni a mellette ülő száraz és vékony nővel, ha végre kiürül az asztal, ha végre elfogy az utolsó sör, és nem kell tovább rejtegetni lába közé dugva a műanyag nyelű finn filézőkést, ha végre, végre, de erre sem figyel, nem néz a visszapillantó tükörbe, ami most nem pillant vissza, hanem helyzeténél fogva előre, de erre sem gondol, erre sem figyel, nem szomorú, nem dühös egyáltalán, csak a bowden hangja, meg a kuplungtárcsa, meg az ékszíj, meg a gumi a padkán, meg a rohadt, fényes bogarak a testen, ahogy mászkálnak le és fel, különös tekintettel a testnyílásokra és környékükre, a kényes és érzékeny helyekre, és ahogy az apró lábak egyre erősödő zaja elnyomja a bowden, a kuplungtárcsa, az ékszíj meg a padkán elégő gumi hangját, ez az alattomos kis nesz, ami mellett persze hogy nem megy a szomorúság, nem megy semmi, csak ezekre a tetves kis lábakra és a belső zajokra figyelni, míg.

Farol, ahogy farolni csak a taxisok tudnak, megy a Semmelweis utcán hátra, így előtte a halott nyúl, meg a szétgurult hímes tojások, meg a féllábú házmesterkislány, akiről öreg patkányok álmodoznak, meg a Kossuth Lajos utca, annak minden zajával, aztán lassan a Semmelweis utca is. Ebből már nem lehet jól kijönni, innen már örökre tolatni kell, de nem veri le a lábáról a dolog, nem lesz boldogtalanabb, mint az a hegedűs a ház előtt, aki ujjatlan pólóban igyekszik korrekten bevenni a kanyart, ami őt elválasztja a háztól, a másiktól, ahová indult, hogy hegedüljön. Nem lesz egyáltalán szomorú, csak a kesztyűtartó kibaszott ajtaját vágja úgy vissza, hogy megint kinyílik, aztán már hagyja úgy, nem figyel a rádióra sem, ahol Marylin Manson épp arról énekel, mit fog majd tenni a mellette ülő száraz és vékony nővel, ha végre kiürül az asztal, ha végre elfogy az utolsó sör, és nem kell tovább rejtegetni lába közé dugva a műanyag nyelű finn filézőkést, ha végre, végre, de erre sem figyel, nem néz a visszapillantó tükörbe, ami most nem pillant vissza, hanem helyzeténél fogva előre, de erre sem gondol, erre sem figyel, nem szomorú, nem dühös egyáltalán, csak a bowden hangja, meg a kuplungtárcsa, meg az ékszíj, meg a gumi a padkán, meg a rohadt, fényes bogarak a testen, ahogy mászkálnak le és fel, különös tekintettel a testnyílásokra és környékükre, a kényes és érzékeny helyekre, és ahogy az apró lábak egyre erősödő zaja elnyomja a bowden, a kuplungtárcsa, az ékszíj meg a padkán elégő gumi hangját, ez az alattomos kis nesz, ami mellett persze hogy nem megy a szomorúság, nem megy semmi, csak ezekre a tetves kis lábakra és a belső zajokra figyelni, míg.

Végre a második számnál, ami nem volt több, mint egy pillanat, lazul a görcs, hatni kezd a No-Spa, látható lesz a hegedűs a kapualjban, ahogy ujjatlan pólójában bemegy a helyre, ahová hegedülni jött, meg a döglött nyúl a szétgurult hímes tojásokkal, nem beszélve a féllábú házmesterkislányról, aki patkány szeretne lenni, meg a Kossuth Lajos utcáról, annak minden zajával, szóval visszajön a világ, hogy végre szomorú lehessen, szomorú és dühös, hogy ebből már nem lehet jól kijönni, innen már tolatni kell. Egy könnycsepp a kereszteződésig.