Edinahíd
E. Kornélnak mobiltelefonja van.
Ez a mondat, ilyen, nincs. Nem létezik. De hát, csak ami nincs, ahogy a költő mondja, annak van mobiltelefonja, mielőtt széthull, darabokra. (A költő, a mobiltelefon, E. Kornél.)
Az úgy volt, hogy E. Kornél eltűnt. Nem küldött életjelet (még nem volt, s éppen ezért lett, mobilja) édesanyjának, húgának, de még K. Dezsőnek (sem). Elérhetetlen volt (mobil nélkül), telefonját (a vezetékest) réges-rég kikapcsolták, nem fizette, nem tudta hívni (nem is akarta tudni) a pontos időt, se segélykérés, semmi. Bár, amikor a fia nála volt, és, hogy ne kelljen pofon ütnie, E. Kornél inkább elájult, akkor például jó lett volna egy telefon. (De nem történt baj, a fiú mobilon fölhívta az anyját, E. Kornél volt feleségét, aki bevitette azonájultában a Szent János Kórház zárt osztályára, epilepszia, depresszió, önveszélyeztetés, vagy amit akartok, talán még ma is ott van, ha haza nem engedik.) Mondom, mindenki aggódott, anya bámult ki az ablakon, húg elindult mobiltelefont szerezni, K. Dezső önmarcangolt. Nem kellett volna otthagynia E. Kornélt, a Gildében, azzal a nővel. Talán megszöktette, és már hetedhét határon is túl vannak rajta. Valahol át kellett mennie a Dunán, "budára, taxira nincs pénze. Látott K. Dezső rémeket. Melyik hídról vetette bele magát. Erzsébet? Margit? A nők miatt vége(tt). Már Csepelnél járhat, vele a víz. Eddig megúszta. Egyszer a Vigadónál két nő leszólította, madám isz veri korekt, lesz leszbisó, ne vetkőzz, mondta aztán E. Kornél a Józsefváros mélyén, én kiviszlek e mocsárból, nézett rá dühösen a leány, nem mehetek, három gyerekem van, E. Kornél mosolygott, jönnek ők is, fogta kézen, mész te a kurvanyádba, lépett elő a három gyermek apja, köcsög, fröcskölte, azt te csak szeretnéd, buzi, E. Kornélnak szerencséje volt, döndült a kapu, lassított mellette, nem vette föl egy rendőrautó. A virágújságáruslány-kalandot is egyetlen karcolás és aids nélkül megúszta - igaz, a leány, lévén fogatlan, oralizált, ám E. Kornél e szolgáltatását sem kívánta, csupán virágot vett tőle, neki, mindennap, mert arra járt, az aluljáróban, s egyszer a virághoz könyvet mellékelt, A tökéletes lét (Misztika és aszketika). A lánytest őre, ki egész nap egy oszlopot támasztott, ezt már nem tűrhette, s meg akarván verni, szólott hozzá becsmérőleg. A diskurzus végén E. Kornél megígérte, legközelebb neki is hoz valamit, Jány János: A Szaszamida Birodalom magánjogának rendszere és továbbélése a Közel-Keleten című alapvetését. És úgy is tett.
Ez az eset azonban, a vörösesfekete nővel, véresen komolynak tűnt. Az anya egyre hosszabban bámul ki az ablakon, a húg lázasan válogat a mobiltelefonok között, K. Dezső már a harmadik kóserszilvánál tart, E. Kornél talán már Bajánál.
A valóság azonban újfent csak a képzelet halvány ég-imázsa. Égi mázsa. Történt, hogy E. Kornél, odaülvén a vörösesfeketéhez, ki azóta feketésvörösre váltott, elmesélte az életét. Voltam figuráns, antikvárius, archivátor, segédlevéltáros, ablaktisztító, éjjeliőr, gázanalizátor, tévében vizionárius, nyomdában vágó, most a tiéd vagyok. A(z immár lilásbarna) nő fölnézett a vodkásjaffából, mielőtt még elmondanád, hogy a Buddhista Misszió Teológia szakán is elvégeztél három évet, közlöm, én pénzért ülök itt, hát, pénze nem volt, elköszönt tehát a se nem szép vörösesszőkétől, elindult gyalog Budára (még csak meg se állt a híd, s ráadásul a Lánc-!, közepén, dühöngött K. Dezső, és kikérte a negyedik kósert). Ment, két és háromnegyed óra múlva hazaért, s azóta nem mozdult ki, csak Nemzeti Sportért. Csiszár sérüléssel bajlódik, lapozott, Vasesztergályosból futballista, belőlem mi lesz, nézett végig az üres polcokon. Könyveit elajándékozta különb s különb, de többnyire pincérnőknek, Adinának Julius Evola: A megvalósítás és a halál utáni akciók, a legkedvesebbet azonban Edinának, a szép patikáriuslánynak (Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája). Nagyon hiányzott, Edina. Aztán arra a lányra gondolt, akit szerelmével és a Protestáns Szemlével üldözött a metrón, a lány egyiket se fogadta el. Már majdnem elaludt, amikor rátörték az ajtót. Szabályosan megtámadták, anyja a rántott csirkével, húga a mobiltelefonnal, K. Dezső meg azzal a gúnyos mosolyával. Sólet csípős kolbásszal?, mert persze átható tekintete a szemetest is átkutatta, én meg már azt hittem, a Vaskapunál jársz. Egyhetes, mentegetőzött E. Kornél, nem a vízihullám, a konzerv, gondolta, a konzerv tetejével kiválóan lehet eret nyiszálni, tette hozzá gondolatban K. Dezső, nem mondták az anya s a húg előtt, kik, miután kitakarítottak, -mostak, -szellőztettek, -oktattak, -mentek. K. Dezső felnyitott egy üveg baracklekvárt és belenyomta E. Kornél mobiltelefonját, ki se látszott, gondosan visszarakta a polcra. Odaadta E. Kornélnak a szöveget. Gyönyörű, mondta E. Kornél, ezt írtam a receptre Edinának, Ön gyönyörű. Írd bele. K. Dezső, csodálkozott ő is, nem őrjöngött, mert már tudta, E. Kornél azon az éjszakán az Edinahídon (nem ám kötőjellel, mint valaha, nem is külön, mint most - egybe, mint a halál után) kelt át a Dunán. Inkább azt mondd meg, mi volt a neve annak a boszorkánynak, tudod. ´ még hiányzik a végére.
Toronyai Ráhel.
