Azt szerette volna, ha másnak látszik, mint ami, vekniket növeszett a törzsére, rózsaszín lett, majdnem mint egy ember, csak kicsi volt, csak láttam az arcán a halált.
Akkor jött fel Papinot néni, hogy takarítson, de már nem volt időm elmenekülni, úgyhogy kénytelen voltam végighallgatni a történetet, miszerint a férje létra akar lenni, és mindent megtesz ezért. A férje már másfél éve létra szeretne lenni, pedig református, és a reformátusoknak ezt nem szabad.
Hallgattam, de nem hittem el. Nem tudtam elhinni, mert én voltam ez.
Én vagyok a vihar szeme, előttem és mögöttem érvényesek a törvények mind fizikai, mind jogi értelemben, csak ahol én vagyok, ott lesz kicsit csönd, ott áll meg a levegő egy pillanatra, hogy összecsapjanak mögöttem megint az elemek: duracell duracell ellen, szerintem nem így képzelték az istenek.
Látom a levegőt, ahogy csomósodni kezd, ahogy hurrikánná változik a szellő, egy gyermeteg ötlettel kezdődik minden, aztán halállá áll össze, és nincs bűntudata, mert ő a levegő maga, az idő agyából indul, és maga mellett tudja a vihar szemét.
Mint a pillanat a hangfalak előtt, mielőtt elkezdődik Marylin Manson koncertje, mikor már ott rejtezik a membránokban a pusztulás, de még csak Mozart szól, visszafogott és tompa, de mégis a Kis éji zene, lehet szarul is játszani, de akkor is.
Mondtam, hogy csütörtökön jöjjön fel hozzám, hátha, pedig nem is hittem, hogy feljön, de megérkezett, mondta, hogy ő Az Ember, Aki Létra Akar Lenni, és akkor ráeresztettem mindent, kiszakadt a torka, és olyan volt a vére, mint valami elbaszott tea, ledőlt, elvérzett, sikoltozott, röfögött, mint egy megerőszakolt kamasz, aztán kihűlt, meg sem várta, hogy elmondjam neki: én vagyok a vihar szeme, a kisebbik halál, de már mindegy volt.
