A 13. havi nyugdíj története 2002 márciusában kezdődött. "Amikor már minden munkahelyen bevett szokás a 13. havi bérfizetés, becsületbeli kérdés, hogy az egy életen át tisztességgel dolgozó nyugdíjasok is megkapják ezt az év végi juttatást" - jelentette ki kampánykörútján Medgyessy Péter valahol a Dunántúlon. A másik oldal álláspontja - nagyjából a választás első fordulójáig - elutasító volt, Áder János Beleden elmondta, hogy a nyugdíjasok közel 16 százalékos reálnyugdíj-növekedést élhettek meg az Orbán-kormány működése alatt - ebből a szocialisták 4,5 százalékot ismertek csak el -, és becsületesen kijelentette, hogy "a 13. havi nyugdíj forrását egyelőre nem látja, ezért ilyet ígérni felelőtlenség lenne". A szocialisták ütötték a vasat, és kérték a nyugdíjasokat, jelezzék az igényeiket - és láss csodát, néhány héten belül már több mint félmillióan jelentkeztek. (Ugye, nem lepődtünk meg nagyon, amikor a most regnáló harcias miniszterelnök a támogatásunkért esedezett a rezsicsökkentési háborújához.) A tervek szerint négy év alatt kellett a 13. havi nyugdíj teljes értékének beépülnie a kifizetésekbe, már csak azért is, hogy jusson a következő választási évre is emelés. Az első ún. "53. heti nyugdíjat" 2003-ra időzítették. A végrehajtáshoz kétség sem fért, de némi zavar támadt a gépezetben, amikor a nagy hiány miatt az apparátus szerette volna 2004 januárjára halasztani az első lépést. A szakszervezetek tomboltak, a szocialista frakció is ellenállt, végül az ügynökmúltjának felhánytorgatásával megbántott kormányfő a 2003-as kifizetéssel lelt vigaszt nyugdíjas szavazói kebelén. November 11-én megkezdték a többszörösen megemelt összegek kifizetését.
Hogyan született meg a döntés? Megdöbbentően könnyedén. "A magyar gazdaság jelenlegi teljesítménye mellett kizárólag szándék kérdése, hogy javítunk-e a hárommillió nyugdíjas életén vagy sem. Az Orbán-kormány átlagosan 19 ezer forintot vett el a nyugdíjasoktól, amit mi még az idén visszaadunk. Sőt ennél többet is teszünk. Ezért döntöttünk úgy, hogy 2003-tól megkezdjük a 13. havi nyugdíj bevezetését. Ez új elem a programomban, erről az elmúlt napokban egyeztettem László Csaba pénzügy- és Csehák Judit egészségügyi miniszterjelöltemmel."
Ez gyors volt, pedig a miniszterelnök-jelölt legerősebb érve, mely szerint ha van 13. havi bér, akkor legyen mindenhol 13. havi nyugdíj is, több sebből vérzett. A nyugdíjemelés szokásos kiszámítása 1997-ig ugyanis teljes mértékben, később - a svájci indexálással - felerészben az átlagkeresetek változását követte, így az előző években bevezetett 13. havi bérjuttatások, prémiumok miatti átlagkereset-emelkedés már korábban - egészben vagy részben - hatott a nyugdíjak értékére.
A javaslat másik nagy hibája erkölcsi természetű volt: a nyugdíjrendszer morális alapja az előtakarékoskodás és a generációk közötti hallgatólagos megállapodás még a felosztó-kirovó rendszerben is - akik munkaviszonyuk mondjuk 90 százalékában 12 hónap után fizettek be a pénztárba, vajon milyen alapon jutnának egy teljes 13. havi juttatáshoz? Ingyenebéd a nyugdíjaknál sem létezik, valakinek valamikor meg kell fizetnie egy esetleges osztogatás árát - és erről illik minden érintettel egyeztetni. Az előkészítéssel is komoly baj volt. A nyugdíjrendszer olyan társadalmi intézmény, ahol a döntéseknél nincs helye a kapkodásnak - a svéd nyugdíjreform elfogadása, majd implementációja nyolc évig tartott, pedig viszonylag hamar, három év alatt elfogadta a parlament a javaslatot. Norvégiában az elfogadáshoz is hét év kellett. A magyar szocialisták lezavarták az egészet fél év alatt, mert a túlzott magabiztosság mindent überelt. Emögött az előző kormány gazdasági szakértelmének lefitymálása állt; no meg a határtalan optimizmus, és a szelektíven látó szemüveg. "Az nem lehet, hogy mi ne tudnánk sokkal jobb gazdaságpolitikát csinálni" - ez volt a levegőben. A pénzügy sunnyogott, vagy a közvetlen költségeket bagatellizálta, mondván, "ez még belefér".
Mibe került mindez az országnak? A 13. havi nyugdíj kifejlett változatában gyakorlatilag egy extra 8,3 százalékos nyugdíjemelésnek felelt meg a szokásos korrekciók felett. A nyugdíjjellegű ellátásokra fordított kiadások 2002-ben a GDP 10, 2008-ban pedig már 11,5 százalékát tették ki, miközben az ellátottak száma végig 3 millió körül mozgott. A nyugdíjígéretek és a várható nyugdíjjárulék-bevételek különbségéből fakadó rejtett államadósságnak, ami a GDP mintegy 2,5-szeresét tette ki, több mint egyötöde a 13. havi nyugdíjhoz kapcsolódott - és ennyi tűnt el belőle a Bajnai-kormány döntésével 2009 végén. Hét év alatt - Gál Róbert számítása szerint - folyó áron 850 milliárd, 2012-es értéken 1100 milliárd forintot költött erre az ország, amit még a bevezetés és a kivezetés adminisztratív és egyéb költségei is emeltek.
A bevezetés indokolatlanságát egyébként a 2009-es kivezetés nyugodt lefolyása is megerősítette. Nem tört ki éhséglázadás, már csak azért sem, mert a relatív szegénység sem nőtt igazán a kivezetéssel. A nyugdíjasok a magyar lakosságon belül inkább a közepes jövedelműek közé tartoznak és - Gáspár Katalin és Kis Áron kutatásai szerint - a népességnek csak alig fél százaléka került a kivezetés következtében a medián jövedelem 50 százaléka alá. A nyugdíjasok mindenesetre megértőbbek voltak, mint azt a berezelt politika korábban feltételezte, bár ehhez kellett egy súlyos válság is.
Összességében a 13. havi juttatás nyomán a járulékbefizetések és a várható kifizetések kapcsolata komolyan gyengült, és a tetejében kampányfogásként sem volt sok hozadéka az egésznek. Nyugdíjügyben 2002 tavaszán a szocialisták emeltek utoljára a liciten az átlag 19 ezer forintos nyugdíj-kiegészítés tervével. A megvásárolható szavazatok már zsákban voltak. A 13. havi nyugdíj korábban tabutéma volt, és Medgyessynek egykori pénzügyminiszterként pontosan tudnia kellett, hogy ez így volt rendjén - de láthatóan maga is belefeledkezett abba a róla alkotott "növekedésvarázsló szakember" mítoszba, amit a kampány során felépítettek. Az optimizmus mámora és a felemelkedés kimeríthetetlenségébe vetett hit felülírta a szakmai és erkölcsi szempontokat. A 13. havi nyugdíj bevezetése felelőtlen rögtönzés volt, amit megfelelő döntés-előkészítéssel, az egyeztetés intézményeinek helyes működtetésével elkerülhettünk volna. A krízis és némi kormányzati bátorság kellett a kivezetéshez és a nyugdíjrendszer egyensúlyának 2009-es javításához, bár az említett rejtett adósság értéke utána is aggasztó maradt. 2011-ben, a második pillér bedarálásával és a múltbeli egyéni befizetések nyilvántartásának mostani elfelejtésével újabb szálakat vágott el a politika a befizetések és a várható kifizetések között - és ha a kormány a rezsicsökkentés után netán elkezd nyugdíj-kiegészítés címén ebédjegyet osztogatni, tovább romolhat a helyzet. Az 1100 milliárd forintos egykori kampányfogás kamatait és törlesztéseit pedig folyamatosan fizetjük hitelezőinknek. És nem Erzsébet utalvánnyal.
