Vajda Gergely

Zene hetilapra

Idézetpingpong

Egotrip

Zenéről szóló idézeteket olvasgatni könnyed kora őszi szórakozásnak sem utolsó. Néhány óra online keresgélés után úgy pattognak a fejemben a mondatok, mint apró, fehér pingponglabdák.

Kezdésnek Pablo Casals, a világhírű 20. századi csellista, Bach szólószvitjeinek újrafelfedezője szervál: „A zene isteni módja annak, hogy gyönyörű, költői meséket mondjunk a szívnek.”

Ugyanarról a térfélről adja fel a labdát maga Johann Sebastian Bach is: „Minden zene célja, hogy Isten dicsőségét zengje, és kikapcsolódást nyújtson a lélek számára; ahol ezt nem tartják szem előtt, ott nem zene szól, csak pokoli lárma.”

Bár már alig van az asztal ezen oldalán, a híres-hírhedt osztrák kritikus és zeneesztéta, Eduard Hanslick (1825–1904) számára azért még szorítunk helyet. „A hallgató számára a zene nem csupán egyedül és kizárólag saját szépségével hat, hanem úgy is, mint a világmindenségben zajló nagy mozgások hangzó mása. A természethez fűződő mély és titkos kapcsolata révén a hangok jelentősége messze túlemelkedik önmagukon, és az emberi tehetség alkotásaiban minduntalan a végtelent is engedi éreznünk. Mivel a zene elemei: hangzás, hang, ritmus, hangerő megtalálhatók az egész univerzumban, ezért az ember a zenében az egész univerzumot találja meg újra.”

A zene tehát az univerzum rendje, lelkünket és szívünket felemelő isteni kikapcsolódás, gyönyörű, költői mese. Akad egyáltalán valaki ebben a témában, aki az asztal ellenkező oldalán mer játszani?

„Tudod, kegyetlenség, hogy a zene ilyen szépséges lehet. Megvan benne a magányosság és a fájdalom szépsége, az erőé és a szabadságé. A kiábrándulás és a soha ki nem elégülő szerelem szépsége. A természet kegyetlen és a monotónia örökké tartó szépsége.” Az angol zeneszerző óriás, Benjamin Britten szerint tehát nincs fény árnyék nélkül, és nekünk, földi halandóknak bizony a szenvedés is a világmindenség rendjének része.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.