Kezdésnek Pablo Casals, a világhírű 20. századi csellista, Bach szólószvitjeinek újrafelfedezője szervál: „A zene isteni módja annak, hogy gyönyörű, költői meséket mondjunk a szívnek.”
Ugyanarról a térfélről adja fel a labdát maga Johann Sebastian Bach is: „Minden zene célja, hogy Isten dicsőségét zengje, és kikapcsolódást nyújtson a lélek számára; ahol ezt nem tartják szem előtt, ott nem zene szól, csak pokoli lárma.”
Bár már alig van az asztal ezen oldalán, a híres-hírhedt osztrák kritikus és zeneesztéta, Eduard Hanslick (1825–1904) számára azért még szorítunk helyet. „A hallgató számára a zene nem csupán egyedül és kizárólag saját szépségével hat, hanem úgy is, mint a világmindenségben zajló nagy mozgások hangzó mása. A természethez fűződő mély és titkos kapcsolata révén a hangok jelentősége messze túlemelkedik önmagukon, és az emberi tehetség alkotásaiban minduntalan a végtelent is engedi éreznünk. Mivel a zene elemei: hangzás, hang, ritmus, hangerő megtalálhatók az egész univerzumban, ezért az ember a zenében az egész univerzumot találja meg újra.”
A zene tehát az univerzum rendje, lelkünket és szívünket felemelő isteni kikapcsolódás, gyönyörű, költői mese. Akad egyáltalán valaki ebben a témában, aki az asztal ellenkező oldalán mer játszani?
„Tudod, kegyetlenség, hogy a zene ilyen szépséges lehet. Megvan benne a magányosság és a fájdalom szépsége, az erőé és a szabadságé. A kiábrándulás és a soha ki nem elégülő szerelem szépsége. A természet kegyetlen és a monotónia örökké tartó szépsége.” Az angol zeneszerző óriás, Benjamin Britten szerint tehát nincs fény árnyék nélkül, és nekünk, földi halandóknak bizony a szenvedés is a világmindenség rendjének része.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
