Vajda Gergely

Zene hetilapra

Pálfi György vadászgépe

Egotrip

Egy híján húszéves a 21. századi magyar filmek talán legmuzikálisabbika, a Pálfi György írta és rendezte, 78 perces Hukkle. Az igazság az, ha 13, 29 vagy 37 éves lenne, akkor is írnék róla.

Mitől muzikális egy film? Nyilván az a minimum, hogy a rendező és a vágó értékén kezelik az általuk felhasznált zenét; hogy a részletet Mozart vagy Verdi Requiemjéből (az előbbiből a Lacrimosa, az utóbbiból a Dies irae az örök sláger) nem a frázis közepén – legtöbbször a formai és harmóniai összefüggéseket teljesen figyelmen kívül hagyva – vágják el, miként azt reklámokban szokás. Hitchcock többször megtisztelte kortársát, kedvencét, kilenc filmjének zeneszerzőjét, Bernard Herrmannt (1911–1975) azzal, hogy előre felvett zenéjére forgatott és vágott jeleneteket. Vannak azután olyan bátor és talán fogantatásuktól kultfilmnek szánt alkotások, mint Lars von Trier 2011-es Melankóliája – ezt a mozit Wagner Trisztán és Izoldájának hosszú, megszakítatlan részletei teszik emlékezetessé. Persze rendező legyen a talpán, aki 2 óra 15 percig tudja vezetni a közönség szemét és fülét, miközben a szereplők depresszióba zuhanva azt várják, hogy a Föld felé száguldó kisbolygó elhozza a világvégét. Nagy formátumú, jó zenei érzékkel rendelkező filmrendezők alkotásaiban a maguk teljességében érvényesülhetnek a legkülönfélébb eredetű, zsánerű és hangzású zenék. Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájában például tökéletesen megfér egymás mellett ifj. Johann Strauss Kék Duna keringője és Ligeti György avantgárd Requiemje. Ahhoz azonban, hogy egy egész filmet nyilvánítsunk muzikálisnak és ne csak annak rendezőjét és komponistáját, ennél több kell.

A Hukkle nyitó szekvenciája a következőképpen épül fel. Földközel, kövek között kígyó (vagy sikló), pikkelyek nagyon halk súrlódása, majd nyíló perspektíva; ahogy rálátás nyílik a falura, megjelenik a hegyoldalról hallható összes zaj, az erdő és a messzi autóút zúgása, állathangok; végül elindul az egész filmben vissza-visszatérő csuklás hangja. Utóbbi, ahogy az jó ritmusérzékű rendező és vágó munkájához illik, természetesen megelőzi a folyamatosan csukló bácsi arcának látványát. Az ezt követő, második szekvenciát érdemes egyszer csukott szemmel befogadni: így kiderül, hogy az képek nélkül, pusztán zenei kompozícióként is megállja a helyét. A nem szűnő csuklás alaprétegére be-, majd kiúsznak: bot kopogása, pad nyikorgása, kajla tejeskanna billegése, elvonuló kecskenyáj mekegése, csengőinek csilingelése, végül egy ugyancsak ritmikus, de már hallható hangmagasságot is produkáló effekt, az elhaladó öreg bicikli kerepelő küllői. Utóbbi hangjáról nekem rögtön beugrott a világhírű magyar Amadinda ütős­kvartett két tagja, Holló Aurél és Váczi Zoltán komponálta Traditions – Part One / beFORe JOHN7 című darab nyitó zenei gesztusa. Talán ez az asszociáció is bizonyítja, hogy a film komponált hangrétegei koncerttermi környezetben is megélnének.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.