Mitől muzikális egy film? Nyilván az a minimum, hogy a rendező és a vágó értékén kezelik az általuk felhasznált zenét; hogy a részletet Mozart vagy Verdi Requiemjéből (az előbbiből a Lacrimosa, az utóbbiból a Dies irae az örök sláger) nem a frázis közepén – legtöbbször a formai és harmóniai összefüggéseket teljesen figyelmen kívül hagyva – vágják el, miként azt reklámokban szokás. Hitchcock többször megtisztelte kortársát, kedvencét, kilenc filmjének zeneszerzőjét, Bernard Herrmannt (1911–1975) azzal, hogy előre felvett zenéjére forgatott és vágott jeleneteket. Vannak azután olyan bátor és talán fogantatásuktól kultfilmnek szánt alkotások, mint Lars von Trier 2011-es Melankóliája – ezt a mozit Wagner Trisztán és Izoldájának hosszú, megszakítatlan részletei teszik emlékezetessé. Persze rendező legyen a talpán, aki 2 óra 15 percig tudja vezetni a közönség szemét és fülét, miközben a szereplők depresszióba zuhanva azt várják, hogy a Föld felé száguldó kisbolygó elhozza a világvégét. Nagy formátumú, jó zenei érzékkel rendelkező filmrendezők alkotásaiban a maguk teljességében érvényesülhetnek a legkülönfélébb eredetű, zsánerű és hangzású zenék. Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájában például tökéletesen megfér egymás mellett ifj. Johann Strauss Kék Duna keringője és Ligeti György avantgárd Requiemje. Ahhoz azonban, hogy egy egész filmet nyilvánítsunk muzikálisnak és ne csak annak rendezőjét és komponistáját, ennél több kell.
A Hukkle nyitó szekvenciája a következőképpen épül fel. Földközel, kövek között kígyó (vagy sikló), pikkelyek nagyon halk súrlódása, majd nyíló perspektíva; ahogy rálátás nyílik a falura, megjelenik a hegyoldalról hallható összes zaj, az erdő és a messzi autóút zúgása, állathangok; végül elindul az egész filmben vissza-visszatérő csuklás hangja. Utóbbi, ahogy az jó ritmusérzékű rendező és vágó munkájához illik, természetesen megelőzi a folyamatosan csukló bácsi arcának látványát. Az ezt követő, második szekvenciát érdemes egyszer csukott szemmel befogadni: így kiderül, hogy az képek nélkül, pusztán zenei kompozícióként is megállja a helyét. A nem szűnő csuklás alaprétegére be-, majd kiúsznak: bot kopogása, pad nyikorgása, kajla tejeskanna billegése, elvonuló kecskenyáj mekegése, csengőinek csilingelése, végül egy ugyancsak ritmikus, de már hallható hangmagasságot is produkáló effekt, az elhaladó öreg bicikli kerepelő küllői. Utóbbi hangjáról nekem rögtön beugrott a világhírű magyar Amadinda ütőskvartett két tagja, Holló Aurél és Váczi Zoltán komponálta Traditions – Part One / beFORe JOHN7 című darab nyitó zenei gesztusa. Talán ez az asszociáció is bizonyítja, hogy a film komponált hangrétegei koncerttermi környezetben is megélnének.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
