Ma Seiber Mátyásról szól a mese. Volt egyszer, hol nem volt, volt a 20. század elején Budapesten egy jó nevű zongoraművésznő, Patay Berta, akinek 1905-ben Mátyás nevű kisfia született. Seiber Mátyás jó tanuló volt, különösen a matek és a latin érdekelte, ám 1918-ban mégis a Zeneakadémia előkészítő szakára nyert felvételt csellistaként, majd zeneszerzőként. Hiába, muzsikus család! Az ifjú Mátyást nemcsak a klasszikus zene vonzotta, de tanárával, Kodály Zoltánnal közösen népdalokat is gyűjtött, sőt a Bartók- és Kodály-féle népzenei gyűjtemény tudományos feldolgozásában is részt vett. Húszéves volt, amikor hátára véve a csellóját hajóra szállt. Az Észak- és Dél-Amerika partjainál közlekedő óceánjárón muzsikálva ismerte meg a feketék zenéjét. Európába visszatérvén a frankfurti Dr. Hoch’s Konservatoriumban, 1928-tól a világ első akadémiai szintű dzsessz tanszakának professzora lett.
„A fő cél nyilván a jazz »megszelídítése« volt. Ez csak akkor érthető, ha találkozunk az elképzelhetetlen indulatokkal, amelyeket a jazz első világháború utáni rohamos terjedése és a klasszikus hagyomány fennköltségét romboló, baccháns gyakorlata az akkori »magaszenészek« körében kiváltott.” Ezek már Dolinszky Miklós zenetörténész, esszéista szavai egy vele 2017-ben Zipernovszky Kornél jazzkritikus (lapunk állandó szerzője – a szerk.) által a Replika folyóirat számára készített interjúból. Dolinszky a továbbiakban idézi Seiber egykori főiskolai főnökét, a zeneszerző-zongorista-karmester Bernhard Seklest, aki 1928-ban a The New York Timesnak ekként nyilatkozott. „A jazz oktatása nemcsak joga, hanem kötelessége is minden korszerű zenei intézménynek. (…) a komoly jazz-stúdium fiatal muzsikusaink legnagyobb hasznára válik majd. A néger vér mit sem árthat. Hozzásegít majd az egészséges ritmusérzék kifejlesztéséhez, ami a zene első számú életeleme.” A jazz ezek szerint arra volt jó – talán a 20-as években egyre fokozódó és hamarosan hivatalos német politikává váló rasszizmus ellensúlyozásán kívül (Sekles maga zsidó volt, és hamarosan el is vesztette főiskolai állását) –, hogy elsősorban a jazz praxisán alapuló ritmusérzék fejlesztésén keresztül a klasszikus előadói gyakorlatba is életet leheljen. Ennek az iránynak megfelelően Seiber már 1929-ben kiadott egy ütőiskola-kötetet, amelyben elsősorban az akkor jazznek nevezett zene, azon belül is a jazz band ütőhangszeres gyakorlatát taglalja, függelékbeli hivatkozásokkal az akkori modern komolyzeneszerzők, például Hindemith vagy Stravinsky műveire. A nácik hatalomra kerülése után a világelső jazz tanszéket felszámolták. Seiber egy rövid és furcsa kunkort – Magyarország, Szovjetunió – követően 1935-ben az Egyesült Királyságba emigrált.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
