Fotó: Donáth Mirjam
Végignézek az éles eszű, éles nyelvű, élesre vasalt újságíróeliten az asztal körül. Reggeli news míting. Gazdaság. Pénzügy. Piacok. Vállalatok. Árucikkek. Politika. Jog. Általános hírek. Egy szerkesztő, egyperces megszólalás. Ebben a klimatizált akváriumteremben dől el, hogy mik lesznek a világ vezető hírei. De ma, Leonardo da Vinci festményén kívül a tizenkettőről, egy kérdés is beugrik a hajnali csendéletről: vajon hol aludtak az előző este, ők, a nagyvilág véleményét formálók? Ez csak azért merül fel bennem, mert rólam se mondaná meg senki, hogy egy lepukkant Lower East Side-i háztetőn. Ott kerestem a csillagokat, hat emelet magasan fekve Manhattan felett. „Stargazer”, ez a becsületes nevem, most olvasom a New York Times 1908-as cikkében – lehet, hogy akkoriban még voltak itt csillagok? –, hogy ha illegális dolgot műveltem is, legalább nagy tradíciójút. A dobozlakásokba rekkentett emigráns tömeg száz évvel ezelőtt is a tetőn talált felfrissülést a városi forróságban. Rettentő sajátossága a New York-féle metropolisoknak, hogy nyaranta fulladoznak, hiszen alig hagytak teret a természetnek, amely segítené a várost a lélegzésben. Ennyit a tetőablakos álomgarzonomról, amelyért annyit küzdöttem: magasabb benne a hőmérséklet, mint az uszodám szaunájában.
Ami persze nem kunszt. A városi egészségügyi rendelet kimondja, hogy a New York-i szaunák hőmérséklete nem haladhatja meg a 90 °C-ot, így általában a 70 °C a bevett. Ráadásul a lakásomban a páratartalom is magasabb, mert a New York-i szaunában a kályhára loccsintás is tilos. Nyírfaágat még nem próbáltam bevinni. Ami megengedett, az a piszkos edzőfelszerelésben izzadás, beleértve a tornacipőt a szaunapadon. Meg az iPod. Hogy olvadna el. A tér szociális szentély finn barátaim számára, de ezen még ők is röhögnének. Mármint a fülig beöltözött amerikaiakon, akik Johnny Casht hallgatnak a szaunában... Most otthon szaunázom a kanapén. A kályha a kint forrongó betonváros, amelyre az anyatermészet időnként rázúdít valamennyi csapadékot, hogy az földet érve sisteregve párologjon el, még melegebbet hagyva maga után. Csak aludni nem tudok.
„Te bárhova lépsz, tutira van légkondi”, legyint a skype másik oldalán a budai hőségben tikkadó Bálint, hogy másért sajnáltassam magam most, amikor a Kárpát-medence kánikulája a keleti part hevével vetekszik. Hát ez az. Ha Finnországban szauna, akkor Amerikában klíma van a háztartások több mint 80 százalékában. Pepita kultúrsokk. De jól emlékszem, Helsinkiben 2003 februárjában – fatüzelésű szaunakályha mellett, vodkával oltva a szomjat – már az első hónap után húsz perceket bírtam, amíg a New York Egyetem könyvtárában a mai napig nem tudok ennyit maradni pulóverben sem, olyan bántóan hideg a hűtés. Az itteniek, mármint a nagy publikum, valamikor az 1900-as évek elején találkozott először a légkondival, és hol máshol, mint a Times Square-en, ahol Willis Carrier a Rivoli moziban indította próbaútjára a levegőt párátlanító szerkezetet. Tömegek jártak azon a nyáron a moziba: hűsölni. Azóta a légkondi olyan természetes dologgá vált, mint a levegő.
A news mítingre tartva, a 19. emeletre, a liftben a következő párbeszéd fogad két MAWM (Middle Aged White Man; középkorú fehér férfi) között: „Meleg van.” „Ja. Most jövök a Grand Centralból, olyan volt, mintha nem is lett volna légkondi. Agyament!” A légkondicionálás Amerika éves energiafogyasztásának 20 százalékát teszi ki. Ha összetennénk a kilowattokat, ez az egymilliárd lakosú Afrika évi összenergia-fogyasztása. A dolog fintora, hogy minél jobban hűtjük magunkat ezekkel a gépekkel, annál melegebbé tesszük a kinti levegőt. Magyarországot talán csak azért nem fenyegeti, hogy aktív bűnössé váljék az ózonréteg elvékonyításában, mert a felmérések szerint, ha ebben az iramban nő az ország igénye a légkondicionálásra, akkor záros határidőn belül, 2030-ra, elérjük azt az energiaigény-szintet, melyet a hazai erőművek már nem tudnak kiszolgálni. Meg kell majd húznunk a határt. Eközben New Yorkban már arról szól a párbeszéd, vajon luxus-e a légkondi, vagy alapvető emberi jog, mint a levegő vagy az ivóvíz. Akik védik, a komfortra hivatkoznak, e fontos amerikai értékre – és hogy állítólag a hűs az agressziót is csökkenti, ami nem utolsó szempont itt, ahol sok konfliktust a fegyverek döntenek el –, valamint a szabad választás elvére. De New Yorkban a „klíma vagy nem klíma” kérdés maximum odahaza vetődik fel, hiszen a járműveken, a boltokban, a munka- és szórakozóhelyeken, a könyvtárakban, egyszóval minden zárt köztéren eldöntik helyettünk: klíma.
De az itthonom klímamentes. Mi Évamamókával, mióta az eszemet tudom, forró teát kortyoltunk a szigligeti kánikulában – ahogy ő mondta, az arab sejkek példáját követve. A minifridzsidereknek becézett házi légkondidobozokról, amelyekből a szegény amerikai háztartásokban is legalább kettő van, Jack Bauer jut eszembe. Két dolgot bocsátanak ki magukból: álhideget és zörgést. Versenyeznének, melyik hasít élesebb fájdalommal a koponyámba – ha hagynám. Ami a külvilágot illeti: lassan akklimatizálódom. Emlékszem az első fogvacogtató metróútra a Kennedy reptérről Manhattanbe, 2008 júliusában. Akkor azt gondoltam, maximum majd nem metrózom, amíg a kánikula tart. Ma már játszom: a metrómegálló – ahol öt fokkal nagyobb a hőség a szerelvények kibocsátotta pluszhő miatt, mint a felszínen tűző napon – a szauna. S amikor befut a metró, és a szerelvénybe lépek, az a jeges merülés. Finnország megtanít túlélni a hideget. New York megtanít túlélni a meleget. De hogy mindeközben elsajátítja-e a szauna- vagy a klímakultúrát a helyiektől az idegen, na, az az igazi szabad választás.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
