Ülünk a moziban, Jessica és én. Fülledt július 19-i éjjel, várjuk, hogy Christopher Nolan Batman-legendájának utolsó része elkezdődjön. Az elsők között, a megszállott rajongók koszorújában, akik nem bírják kivárni a hétvégét, hogy emberi időpontban, friss idegekkel élvezzék a két és háromnegyed órás mesét. Nem, nekünk a legelső, éjféli vetítésen kell látnunk. Másnap munkanap, sebaj. Végtére is újságírók vagyunk. Jessica a The Fan nevű sportcsatornánál rádiós. Én a Mozinetnek ígértem meg, hogy írok élménybeszámolót. Ülünk hát a sötét teremben, próbáljuk múlatni az időt. Mert még ha éjfélkor kezdődne! De csak nem. Előbb kisreklámok, azután előzetesek. Hosszabb reklámok. Szuperelőzetesek. A moziban vágni lehet a feszültséget.
12 óra 20 perckor mintha összebeszélnénk, elővesszük a telefonunkat. Jessica a Twitterre ír: „Movie doesn’t start for 20 minutes.” (Már 20 perce el kellett volna kezdődnie a filmnek.) Én a szerkesztőmnek: „Ha nem kezdődik el egy percen belül, hazamegyek. Nekik kellene fizetniük, hogy ennyi reklámot lenyomnak a torkomon.” Sok közös van bennünk, Jessicában és bennem. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor először olvastam „Késő esti gondolatok az Eaton Center-i lövöldözésről” című írását. Az Eaton Center Toronto West End Cityje: hatalmas bevásárlóközpont a város szívében, ahol Jessica bő egy hónappal a Batman-premier előtt shoppingolt. A Center alagsorában, a gyorséttermeknél éppen enni készült, amikor hirtelen rosszul lett. Igyekezett hát mielőbb kijutni a felszínre. Odakint mentő- és rendőrautók gyűrűjében találta magát. Ugyanis három perccel azután, hogy maga mögött hagyta az étkezőt, egy ámokfutó lövöldözni kezdett ott, és két embert megölt. „Hoztak egy férfit hordágyon, a pokróc alatta vérpecsétes volt” – emlékezett vissza Jessica arra az estére. „Nem olyan volt, mint a filmekben, hogy meglőnek valakit, és dől belőle a vér. Nem véreztek a sebei, de a golyó ütötte lyukak tisztán látszottak (…) mint hogyha lyuggatható bőre lett volna, amelybe valaki az ujjával belebökdösött. Csakhogy ezeket a lyukakat lövedék ütötte. Lövedék, melyet gyűlölet tüzelt.” Azután arról az érzésről beszélt, amely az életveszélyből menekültet önti el: azon a júniusi estén tudatosult benne az élet értéke. Hogy minden pillanat áldás. Minden családi ölelés. Minden, barátokkal megosztott nevetés. Még a magány percei is.
Ezekért a gondolatokért érzem közel magamhoz Jessicát. Pedig azon az estén vagy 2900 km választ el minket: én egy New York-i, ő egy denveri multiplexben lesi izgatottan Nolan nyitó akciójelenetét, azt, amelynek a Heath Ledger által alakított Joker rablásával kell vetekednie. Azután Jessica vetítőtermébe, az oldalajtón a vászon elé lép egy maszkos alak. Valami páncélöltözet is van rajta, a kezében gépfegyver. A fiú gázbombát dob a nézők közé, és lövöldözni kezd. A párhuzam megszakad. Én nézem tovább a filmet. Jessica meghal.
Másnap reggel a szerkesztőségi értekezletre déjà vu telepszik. Mikor is vetettük fel legutóbb, hogy vajon Obama elnök vagy republikánus kihívója, Romney előrukkol-e végre a fegyvertartás szabályozásának kérdésével? Januárban. Akkor mondott le Gabrielle Giffords képviselőnő kongresszusi posztjáról egy videoüzenetben, akinek egy évvel megelőzően az ellene irányuló merényletben – mely hat ember életét vette el és 13-at megsebesített – a fejébe kapott golyó maradandó sérülést okozott. De az amerikai parlament 1994 óta nem hozott jelentős fegyvervételt korlátozó törvényt. Éppen ellenkezőleg. A félautomata géppuskák vételét tiltó törvényt hagyták lejárni 2004-ben. A 24 éves coloradói gyilkos épp olyannal öldökölt. Országszerte számos állam épphogy enyhített a fegyvertartást korlátozó szabályokon, amit megerősítettek, az az önvédelemre vonatkozó jog volt. Az Egyesült Államok alkotmányának második kiegészítő cikkelye kimondja az állampolgárok fegyverviseléshez, valamint önvédelemre való jogát, és ezt a részt minden amerikai kívülről fújja. A legtöbb államban ugyan egy gyors átvilágítás erejéig megnézik, hogy kinek adnak el lőfegyvert, de külön engedélyre nincsen szükség, és még ennek a könnyű szűrőnek is vannak kiskapui. A fegyverbörzéken például a kutya nem ellenőrzi a vásárlót. Az online fegyvervételnél hasonlóképp. A coloradói gyilkos 6000 tárra elegendő munícióját online szerezte be.
Tíz másodperces közös lelkünk mélyére nézést követően a reggeli meeting újságírói legyintenek. „Hogy reagálunk a fegyveres mészárlásra? Még több fegyvert nekünk, hogy lelőhessük a gazembert!“ – summázza az egyik szerkesztő az amerikai valóságot. Itt komolyan senki sem reméli, hogy a coloradói vérengzés bármifajta változást hozna az amerikai fegyvertartás törvényeiben. Először is, az erről való nemzeti diskurzust orrhosszal vezetik az olyan befolyásos fegyverlobbisták, mint az NRA, az Amerikai Nemzeti Fegyverszövetség. A legnagyobb ellenállás azonban maguktól az amerikaiktól jön, akiknek rövid történelme nem emlékszik fegyver előtti időkre. Előbb lesz az Egyesült Államoknak fekete, muszlim vallású nő az elnöke, mint egy olyan ember, aki a nép fegyverhez való jogát korlátozza. Talán az egyetlen amerikai politikus, aki – vagyonának köszönhetően – a függetlenek bátorságával emel hangot a fegyvertartás korlátozása mellett, az Michael Bloomberg, New York város polgármestere. („Több fegyver van ebben az országban, mint ember.”) Így történhet, hogy amikor egy denveri moziban gyilkolnak embereket, a New York-i mozik ajtajai előtt duplázódik meg az őrök száma. De Bloomberg játéktere, a paranoiás város, egészen más színtér, mint a „vadabb nyugat,” többek között a választások szempontjából kritikus fontosságú Ohio, Pennsylvania, Wisconsin, Virginia, Iowa vagy Észak-Karolina, mely államokban a lakosság többsége elkötelezett fegyvertulajdonos.
„Felismerjük a fegyverbirtoklás generációról generációra szálló hagyományát; a vadászat és a lövészet nagy becsben tartott nemzeti örökségünk része” – nyilatkozta a coloradói vérengzést követően Obama elnök. „De abban is hiszek, és sok fegyvertulajdonos egyetért velem, hogy egy AK–47-es katonák és nem bűnözők kezébe való.” Obamának a szónoklat sosem okozott nehézséget. A tettek mezejére lépés az Achilles-sarka. A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney úgy nyilatkozott, hogy semmiféle törvény, csak az „amerikai nép szívének változása” tudta volna megakadályozni a coloradói vérengzést. Ebben lehet valami igazság. Ugyanezt a gondolatot legszívhezszólóbban Michael Moore filmrendező fogalmazta meg honfitársaihoz szóló nyílt levelében a héten.
Kóla, puska, sültkrumpli (Bowling for Columbine) című filmje a coloradói mozitól mindössze 25 kilométerre fekvő Columbine gimnáziumban történt 1999-es diákvérengzés okait kísérli meg felkutatni. Hogyan tehetett szert két büntetett előéletű fiatalember fegyverekre, melyekkel 12 diáktársuk és egy tanár életét ontották ki? Miért Amerikában halnak meg a világon a legtöbben fegyverek által? A két coloradói eset között 13 év telt el. A 13 év alatt 125 tömegmészárlásra került sor, a Brady Center – Amerika legerősebb fegyverszabályozásért küzdő csoportja – adatbázisa szerint. Utóbbi azt is kimutatja, hogy másfél naponta veszíti életét golyó által annyi amerikai fiatal, mint ahány ember július 20-án meghalt. „Bámulatos gyilkosok vagyunk, mi, amerikaiak” – írja Moore. „Az öldöklés a jól bevált módszerünk félelmeink felszámolására.” Valahogy úgy, mint amikor pókba botlik az ember. Eltapossa, hogy ne kelljen többet tartania tőle. Hogy a 24 éves fiú miért érezte szükségét, hogy kivégezzen egy tucat vadidegent, azon a pszichiáterek rágódjanak. Moore asztala, hogy a tragédia utáni héten miért tudtak 40 százalékkal több fegyvert eladni a coloradói fegyverboltok. „Ugyanezeket a kérdéseket tettem fel a filmemben, épp egy évtizede. Úgy érzem, akkor mindent elmondtam, amit lehetett, és nem úgy tűnik, mintha bármi hasznunk származott volna belőle. Inkább, hogy annak idején nem dokumentumfilmet, hanem kristálygömböt alkottam.”
Most újra megmozdult Amerika, bár a véleményformálók ugyanazt vallják komoran: fegyverhasználatot korlátozó törvénybeli változás nem lesz. Az elnökválasztás évében semmiképpen.
Jessica Ghawit szombaton temetik a coloradói Littleton városban. 24 éves volt.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
