Ma elindultam áramért.
Alsó Manhattan fényei kicsivel azután aludtak ki, hogy Sandy vihar földet ért hétfő este 8 körül. A kis telefonomon utolsó üzenetként még elkaptam Bloomberg polgármester tweetjét: „Tudom, hogy ma este a helyzet keményre fordult New Yorkban. Ki fogunk mászni ebből együtt, ahogy mi, New York-iak mindig.” Ültem a gyertyafényben, a tetőablakot verte az eső, tépte a szél. Ha behunytam a szemem, a hangok alapján balatoni viharban is lehettem volna, mert addigra Sandy már elveszítette a hurrikánok jellegzetes moraját – az egyetlen vonását, amely félelmet ébresztett bennem, és épp ezért az utcára vonzott a vihar kezdetén. Nem volt bölcs húzás a séta. De ha nem nézek szembe vele, egész éjjel paráztam volna, mint Jimmy, nagyapám foxterrierje, a szigligeti parasztház dunyhás ágya alatt, már mielőtt megdördült volna az ég a tó felett.
Ez a vihar idegenfajta, amerikai módra super size, kiszámíthatatlanul hömpölygő szélrendszer. Nem sötét felhők gyülekezésével kezdődik, mert az ég egybefolyóan szürke. Nem dörög, hanem folyamatosan tengermorog. Nincs rendes eleje és vége, mert összevissza esik és fú, és villámokat is csak a földet érést követően lehet látni, ha egyáltalán. Sandy első kategóriás hurrikán volt, azaz a legkönnyebb súlycsoportú, melyben a szelek egy gepárd sebességével forogtak: 125 km/órával. Összehasonlításképpen: egy hármas kategóriás hurrikán a NASA szerint egy tenisz szervalabda sebességével, míg az ötös erősségű a gyorsvasútéval forgatja a szeleket. Édesanyám még a vihar kezdetén kérdezte, kell-e aggódnia értem. Én sem tudtam, kell-e, mert ugyan a hír, hogy Sandyből nem lett szupererős vihar, még az áramszünet előtt elért, azt csak jóval a hurrikánpróbáló sétám után tudtam meg, hogy a viharban a legveszélyesebb (az áradás mellett) az, ha eltalál egy a szél által felkapott tárgy vagy derékba tört fa, vagy ha az elszabadult kábelektől elektromossá vált pocsolyába lépek. A Reuters 18 New York-i halottat jelentett kedd este.
A szigligeti parasztházban persze – gondoltam később a szófán a kis műanyag vödör mellett ültömben, amely a havi bérletet 200 dollárral megemelő tetőablakon érkező esőcseppeket gyűjtötte – iziben begyújtanék a kandallóba. Ilyesmit az áramkimaradás következtében meleg vizét és fűtését vesztett, havi félmillió forintba kerülő Lower East Side-i albérletben nem lehet, marad hát a réteges öltözködés a következő három napra, mert négy napot kért a helyi Elmű az áram visszakapcsolására. A fürdéssel nem lesz gond. Szigliget megtanította a vízmelegítés és hidegzuhany-vétel arányos kombinálását összkomfort híján. Ki fogunk mászni ebből.
Az áramkimaradás legsúlyosabb gondjai nem az olyan kis kényelmetlenségek, mint hogy mit csináljak a hűtő tartalmával, hanem hogy az ember munkaképtelenné válik. A laptop hamar kilehelte rövidke lelkét, és a telefonhasználatot is hiába korlátoztam – mind a mobilszolgáltatás, mind az internet megszűnt hétfőn a negyedben. Elindultam hát a legközelebbi árammal rendelkező helyre: a 42. utcába, a Times Square-i irodába. A Lower East Side-tól bő egy óra alatt fel lehet sétálni, amolyan Batthyány tér–Óbuda túra. Útközben megállított a 75 éves Edward Novak, aki látva, hogy a telefonomba jegyzetelek, kérdezte, hogy működik-e a masina, merthogy az övé reggel óta nem. „A fiamat kell elérnem Queensben, de nem megy!” – panaszolta. Mondta, hogy meg akarja kérni, vegye magához, náluk van áram, működik a televízió. „Otthon nem tudok semmit csinálni!” A 87 éves Thea Lucas, akit az utca hét macskájának megetetése csábított a viharverte utcára, hasonlóképpen érzett. „Nehéz volt az éjszaka, nem volt mit tennem. Elemlámpánál még olvasni sem lehet! Csináltam valaha, de már nem vagyok 20 éves. Át is hűltem rendesen.” A Sohóban aztán kergült egérként kávét kajtatókba futottam – ha az áramkimaradást katonásan viselik is, a kávéelvonás már a New York-iaknál is túlfeszítené a cérnát –, a Union Square felett pedig szemfüles éttermesekbe, akik átmeneti kávéspultot állítottak a Park Avenue-n, hogy poharanként két dollárért pillanatok alatt szedjék meg magukat a Starbuckstalan percekben.
Mindezzel együtt az elmúlt 40 óra részleteiről mindannyiótok többet tudhat, mint én, Lower East Side-i tévé- és nagy részben internettelen esőjáró, aki kedd este töltötte először újra lemerült elemeit. Egy otthoni kolléganőm, aki beleolvasott a twitterláncba, amit a kis telefonomon írogattam a háztetőről, megkönnyebbülve rótta fel, hogy nem vagyok olyan izgalmas olvasmány, mint a Zindex. Másik kolléganőm emlékeztetett rá, hogy „top sztoriban” vagyok. Leginkább azért egy „Nagy Szélben” voltam, ahogy az indiánok elnevezték az „urrikánt”, Jimmy kutya nélkül, de a távoliak aggódásával felvértezve, és a jó szerencsével az oldalamon, hogy nem lettem címlapsztori.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
