Rút kiskacsa a vörös szőnyegen

  • Donáth Mirjam
  • 2012. június 13.

Éjfélkor New Yorkban

„Rút kis jószág, az igaz, de jólelkű teremtés,

úszni meg éppen úgy úszik, mint akármelyik, sőt,

bátor vagyok kijelenteni, hogy még különbül.”

Az egyetlen ok, amiért nem írtam a Jöttszembe blogra sztárokról, az, hogy sosem jönnek szembe. New York City ide vagy oda. Négy év után ugyan gyanús, hogy én lehetek sztárvak, hiszen még az egy-egy hétre hozzám látogató barátok is összefutnak velük. Józsa László például Edward Nortonnal futotta le 2009 novemberében a New York-maratont. Lackó bő három perccel jobb idővel érkezett, úgy, hogy futás közben még egy lánykérést is megejtett*. Ugyanettől a Nortontól – akitől az Amerikai história X kötelezően megnézendő film – öt hónapon keresztül egy saroknyira laktam. Ezt a szövetségi titkosszolgálatosokkal vetekvő New York-i portások egyikétől tudtam meg, bár most látom a New York Magazin sztártérképén, Winona Ryder – Kisasszonyok! – is a szomszédom volt fél évig a Gramercy negyedben. Igaz, dátum nincs a térképen, és nem ma állíthatták össze – például TomCatéket nem jelöli. Pedig veterán filmes tudósítónktól, Kriston Lászlótól tudom, hogy Tom Cruise-nak a 13. utcában van lakása a 3. és a 4. sugárút között. Laci forrása az ugyanabban a házban élő barátja. Azt meg az itteni sajtóból tudni, hogy Sarah Jessica Parker, a Szex és New York főhőse már elköltözött a Village-ből. A University Place-en lakik, saroknyira Edward Nortontól. Ha oknyomoznék, elég lenne követnem a kamerákat csütörtökön. Akkor rendez ugyanis nyílt vacsorát az elnöki párnak – amolyan „Barack Obama azt üzente, elfogyott a regimentje” szellemben, hogy minél több kampánypénzt kalapozzon össze a demokrata érzelmű New York-iaktól. „Az idén túl sok forog kockán” – így mondta a színésznő. A két elnökjelölt májusi kampánygyűjtését látva – okkal: Mitt Romney republikánus jelölt ugyanis 16 millió dollárral többet szerzett, mint a regnáló elnök.

Velem tehát nem jönnek szembe a sztárok, de egy hónapja belém bújt a kisördög: ha ők nem, hát majd én. Ezzel az elhatározással bólintottam rá fotós kollégáim kérésére, hogy segítsek nekik a Met-gálán. A Metropolitan Museum of Art New York Szépművészeti Múzeuma. A francia Louvre ihlethette, bár erről nem szól a fáma, csak arról, hogy megálmodója, John Jay ügyvéd 1866-ban Párizsban kapott kedvet egy amerikai művészeti galéria alapítására. Az épület a Central Park keleti oldalában az Upper East Side-i múzeumnegyed – a Museum Mile – „királynője”. Az éves Met-gála pedig „Az év partija” címet viseli, amit New Yorktól kiérdemelni nagy szó, még akkor is, ha errefelé gyorsan közömbössé válik az ember a szuperlatívuszok iránt. Az esemény a divatvilág magamutogatása, fő attrakciója nem is a parti maga, hanem az érkezés. Hogy ki, kivel, és legfőképpen: miben.

Ott, „a királynő szoknyáján”, a Met lépcsői előtt guggolok tehát egy esős májusi este. A kis ujjatlan, fekete ruha nem melegít, a felettem felhúzott sátor mit sem ér a keleti parti szél ellen. Tiszta szerencse, hogy alattam vastag plüss-szőnyeg. A vörös. Nem túl elegáns pozícióm ideiglenes fedezék a felettem csattogó vakuktól – várom, hogy Lucas lélegzetvételnyi szünethez jusson két sztár között, és a kezembe nyomja a kártyát. A fotósokat műbokor barikád választja el a szőnyegtől, de a futók – mert aznap esti beosztásomnak neve is van: runner – nem férhetnek másképp a fotósokhoz, csak ha magán a szőnyegen lépnek eléjük. A feladatom tehát, hogy átküzdjem magam biztonságiakon és sajtósokon, s ellavírozzak a fotós kollégámig, anélkül, hogy sztáruszályban megbotlanék, celebtestet kitakarnék. Majd vissza, immáron a zsákmánnyal, melynek becses tartalmát a múzeum belsejében kialakított bázisról kell a nyugati parton készenlétben álló fotószerkesztőhöz küldenem, aki végül kilövi a képeket.

A publicist ducks in front of the camera as celebrities arrive at the Metropolitan Museum of Art Costume Institute Benefit in New York, May 7, 2012.


A publicist ducks in front of the camera as celebrities arrive at the Metropolitan Museum of Art Costume Institute Benefit in New York, May 7, 2012

Fotó: REUTERS/Lucas Jackson

Elnézem a Népszabadságnak, JOY-nak, de még a Vanity Fairnek is, hogy a fenti képet nem válogatták be a gáláról összeállított galériájukba, és hogy csak a hírügynökség galériáját egy az egyben átvevő médiumokban jelentem meg. Az ég mosolya volt, hogy aznap éjjel az ismeretlen Los Angeles-i képszerkesztő úgy ítélte meg, Lucas fényképe zseniális, még ha nem tudta is, hogy én „buktam be” – vagy szó szerint, „kacsáztam be” – a kamerák elé. Kiküldte a fotót az éterbe, mert tetszett neki.

De vissza a szőnyegre. Ha sztár kellett, megkaptam. Kéznyújtásnyira álltak meg, megannyi gyönyörű szobor a világdivat-tervezők hacukáiban pózolva. Tavaly nyáron a családommal a városban barangolva arra jutottunk, hogy New York a világ interaktív „emberkertje”. Rácsok nincsenek, egészen közelről lehet szemlélni az emberi faj egy-egy példányát, enni az eledelüket, megtekinteni élőhelyüket. Az emberkert díszpéldányai ezek a vörös szőnyegesek. Jól néztek ki. Kinek és hány óra munkája rejlik az eredményben, nem tudom. De a sztár közelről is sztár. Egyedül a Sarah Jessica Parker arcába vésődött idő lepett meg, de ez nem ér, hiszen ő a tíz évvel fiatalabb Carrie Bradshaw-ként él bennem. Ott az uszályok között várakozva fejben játszottam: hányat ismerek fel a több százas A-listásból. Scarlett Johanssont, Cameron Diazt és Heidi Klumot, igen. A három kiskorúról, akiktől az Ötödik sugárút túloldalán tolongó sztárlesők eksztatikus sikításba kezdtek, a biztonsági őrtől kértem segítséget. Mondta, hogy a Jonas testvérek tinizenekarát látom.

Ami a rút kiskacsaságot illeti, ha már „kacsázásnak” nevezte a képszerkesztő azt, amit én Angelina Jolie-féle akcióvetődésként éltem meg, az élmény újraolvastatta velem az Andersen-mesét. Valóságos reveláció volt múlni nem akaró kultúrsokkomról. A tengerentúl szépségkultuszában az égadta világon semmi kinevetni való nincsen. A gyönyörű kacsák zsibongó pitvarában csak egy szerencsétlen hattyúnak nehéz.

*Korrekció: A június 13-án megjelent cikk tévesen állította, hogy Edward Norton három perccel jobb időt futott, mint Józsa László. Épp fordítva történt.

A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.

Neked ajánljuk