„Rút kis jószág, az igaz, de jólelkű teremtés,
úszni meg éppen úgy úszik, mint akármelyik, sőt,
bátor vagyok kijelenteni, hogy még különbül.”
Az egyetlen ok, amiért nem írtam a Jöttszembe blogra sztárokról, az, hogy sosem jönnek szembe. New York City ide vagy oda. Négy év után ugyan gyanús, hogy én lehetek sztárvak, hiszen még az egy-egy hétre hozzám látogató barátok is összefutnak velük. Józsa László például Edward Nortonnal futotta le 2009 novemberében a New York-maratont. Lackó bő három perccel jobb idővel érkezett, úgy, hogy futás közben még egy lánykérést is megejtett*. Ugyanettől a Nortontól – akitől az Amerikai história X kötelezően megnézendő film – öt hónapon keresztül egy saroknyira laktam. Ezt a szövetségi titkosszolgálatosokkal vetekvő New York-i portások egyikétől tudtam meg, bár most látom a New York Magazin sztártérképén, Winona Ryder – Kisasszonyok! – is a szomszédom volt fél évig a Gramercy negyedben. Igaz, dátum nincs a térképen, és nem ma állíthatták össze – például TomCatéket nem jelöli. Pedig veterán filmes tudósítónktól, Kriston Lászlótól tudom, hogy Tom Cruise-nak a 13. utcában van lakása a 3. és a 4. sugárút között. Laci forrása az ugyanabban a házban élő barátja. Azt meg az itteni sajtóból tudni, hogy Sarah Jessica Parker, a Szex és New York főhőse már elköltözött a Village-ből. A University Place-en lakik, saroknyira Edward Nortontól. Ha oknyomoznék, elég lenne követnem a kamerákat csütörtökön. Akkor rendez ugyanis nyílt vacsorát az elnöki párnak – amolyan „Barack Obama azt üzente, elfogyott a regimentje” szellemben, hogy minél több kampánypénzt kalapozzon össze a demokrata érzelmű New York-iaktól. „Az idén túl sok forog kockán” – így mondta a színésznő. A két elnökjelölt májusi kampánygyűjtését látva – okkal: Mitt Romney republikánus jelölt ugyanis 16 millió dollárral többet szerzett, mint a regnáló elnök.
Velem tehát nem jönnek szembe a sztárok, de egy hónapja belém bújt a kisördög: ha ők nem, hát majd én. Ezzel az elhatározással bólintottam rá fotós kollégáim kérésére, hogy segítsek nekik a Met-gálán. A Metropolitan Museum of Art New York Szépművészeti Múzeuma. A francia Louvre ihlethette, bár erről nem szól a fáma, csak arról, hogy megálmodója, John Jay ügyvéd 1866-ban Párizsban kapott kedvet egy amerikai művészeti galéria alapítására. Az épület a Central Park keleti oldalában az Upper East Side-i múzeumnegyed – a Museum Mile – „királynője”. Az éves Met-gála pedig „Az év partija” címet viseli, amit New Yorktól kiérdemelni nagy szó, még akkor is, ha errefelé gyorsan közömbössé válik az ember a szuperlatívuszok iránt. Az esemény a divatvilág magamutogatása, fő attrakciója nem is a parti maga, hanem az érkezés. Hogy ki, kivel, és legfőképpen: miben.
Ott, „a királynő szoknyáján”, a Met lépcsői előtt guggolok tehát egy esős májusi este. A kis ujjatlan, fekete ruha nem melegít, a felettem felhúzott sátor mit sem ér a keleti parti szél ellen. Tiszta szerencse, hogy alattam vastag plüss-szőnyeg. A vörös. Nem túl elegáns pozícióm ideiglenes fedezék a felettem csattogó vakuktól – várom, hogy Lucas lélegzetvételnyi szünethez jusson két sztár között, és a kezembe nyomja a kártyát. A fotósokat műbokor barikád választja el a szőnyegtől, de a futók – mert aznap esti beosztásomnak neve is van: runner – nem férhetnek másképp a fotósokhoz, csak ha magán a szőnyegen lépnek eléjük. A feladatom tehát, hogy átküzdjem magam biztonságiakon és sajtósokon, s ellavírozzak a fotós kollégámig, anélkül, hogy sztáruszályban megbotlanék, celebtestet kitakarnék. Majd vissza, immáron a zsákmánnyal, melynek becses tartalmát a múzeum belsejében kialakított bázisról kell a nyugati parton készenlétben álló fotószerkesztőhöz küldenem, aki végül kilövi a képeket.
A publicist ducks in front of the camera as celebrities arrive at the Metropolitan Museum of Art Costume Institute Benefit in New York, May 7, 2012
Fotó: REUTERS/Lucas Jackson
Elnézem a Népszabadságnak, JOY-nak, de még a Vanity Fairnek is, hogy a fenti képet nem válogatták be a gáláról összeállított galériájukba, és hogy csak a hírügynökség galériáját egy az egyben átvevő médiumokban jelentem meg. Az ég mosolya volt, hogy aznap éjjel az ismeretlen Los Angeles-i képszerkesztő úgy ítélte meg, Lucas fényképe zseniális, még ha nem tudta is, hogy én „buktam be” – vagy szó szerint, „kacsáztam be” – a kamerák elé. Kiküldte a fotót az éterbe, mert tetszett neki.
De vissza a szőnyegre. Ha sztár kellett, megkaptam. Kéznyújtásnyira álltak meg, megannyi gyönyörű szobor a világdivat-tervezők hacukáiban pózolva. Tavaly nyáron a családommal a városban barangolva arra jutottunk, hogy New York a világ interaktív „emberkertje”. Rácsok nincsenek, egészen közelről lehet szemlélni az emberi faj egy-egy példányát, enni az eledelüket, megtekinteni élőhelyüket. Az emberkert díszpéldányai ezek a vörös szőnyegesek. Jól néztek ki. Kinek és hány óra munkája rejlik az eredményben, nem tudom. De a sztár közelről is sztár. Egyedül a Sarah Jessica Parker arcába vésődött idő lepett meg, de ez nem ér, hiszen ő a tíz évvel fiatalabb Carrie Bradshaw-ként él bennem. Ott az uszályok között várakozva fejben játszottam: hányat ismerek fel a több százas A-listásból. Scarlett Johanssont, Cameron Diazt és Heidi Klumot, igen. A három kiskorúról, akiktől az Ötödik sugárút túloldalán tolongó sztárlesők eksztatikus sikításba kezdtek, a biztonsági őrtől kértem segítséget. Mondta, hogy a Jonas testvérek tinizenekarát látom.
Ami a rút kiskacsaságot illeti, ha már „kacsázásnak” nevezte a képszerkesztő azt, amit én Angelina Jolie-féle akcióvetődésként éltem meg, az élmény újraolvastatta velem az Andersen-mesét. Valóságos reveláció volt múlni nem akaró kultúrsokkomról. A tengerentúl szépségkultuszában az égadta világon semmi kinevetni való nincsen. A gyönyörű kacsák zsibongó pitvarában csak egy szerencsétlen hattyúnak nehéz.
*Korrekció: A június 13-án megjelent cikk tévesen állította, hogy Edward Norton három perccel jobb időt futott, mint Józsa László. Épp fordítva történt.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
