Rút kiskacsa a vörös szőnyegen

  • Donáth Mirjam
  • 2012. június 13.

Éjfélkor New Yorkban

„Rút kis jószág, az igaz, de jólelkű teremtés,

úszni meg éppen úgy úszik, mint akármelyik, sőt,

bátor vagyok kijelenteni, hogy még különbül.”

Az egyetlen ok, amiért nem írtam a Jöttszembe blogra sztárokról, az, hogy sosem jönnek szembe. New York City ide vagy oda. Négy év után ugyan gyanús, hogy én lehetek sztárvak, hiszen még az egy-egy hétre hozzám látogató barátok is összefutnak velük. Józsa László például Edward Nortonnal futotta le 2009 novemberében a New York-maratont. Lackó bő három perccel jobb idővel érkezett, úgy, hogy futás közben még egy lánykérést is megejtett*. Ugyanettől a Nortontól – akitől az Amerikai história X kötelezően megnézendő film – öt hónapon keresztül egy saroknyira laktam. Ezt a szövetségi titkosszolgálatosokkal vetekvő New York-i portások egyikétől tudtam meg, bár most látom a New York Magazin sztártérképén, Winona Ryder – Kisasszonyok! – is a szomszédom volt fél évig a Gramercy negyedben. Igaz, dátum nincs a térképen, és nem ma állíthatták össze – például TomCatéket nem jelöli. Pedig veterán filmes tudósítónktól, Kriston Lászlótól tudom, hogy Tom Cruise-nak a 13. utcában van lakása a 3. és a 4. sugárút között. Laci forrása az ugyanabban a házban élő barátja. Azt meg az itteni sajtóból tudni, hogy Sarah Jessica Parker, a Szex és New York főhőse már elköltözött a Village-ből. A University Place-en lakik, saroknyira Edward Nortontól. Ha oknyomoznék, elég lenne követnem a kamerákat csütörtökön. Akkor rendez ugyanis nyílt vacsorát az elnöki párnak – amolyan „Barack Obama azt üzente, elfogyott a regimentje” szellemben, hogy minél több kampánypénzt kalapozzon össze a demokrata érzelmű New York-iaktól. „Az idén túl sok forog kockán” – így mondta a színésznő. A két elnökjelölt májusi kampánygyűjtését látva – okkal: Mitt Romney republikánus jelölt ugyanis 16 millió dollárral többet szerzett, mint a regnáló elnök.

Velem tehát nem jönnek szembe a sztárok, de egy hónapja belém bújt a kisördög: ha ők nem, hát majd én. Ezzel az elhatározással bólintottam rá fotós kollégáim kérésére, hogy segítsek nekik a Met-gálán. A Metropolitan Museum of Art New York Szépművészeti Múzeuma. A francia Louvre ihlethette, bár erről nem szól a fáma, csak arról, hogy megálmodója, John Jay ügyvéd 1866-ban Párizsban kapott kedvet egy amerikai művészeti galéria alapítására. Az épület a Central Park keleti oldalában az Upper East Side-i múzeumnegyed – a Museum Mile – „királynője”. Az éves Met-gála pedig „Az év partija” címet viseli, amit New Yorktól kiérdemelni nagy szó, még akkor is, ha errefelé gyorsan közömbössé válik az ember a szuperlatívuszok iránt. Az esemény a divatvilág magamutogatása, fő attrakciója nem is a parti maga, hanem az érkezés. Hogy ki, kivel, és legfőképpen: miben.

Ott, „a királynő szoknyáján”, a Met lépcsői előtt guggolok tehát egy esős májusi este. A kis ujjatlan, fekete ruha nem melegít, a felettem felhúzott sátor mit sem ér a keleti parti szél ellen. Tiszta szerencse, hogy alattam vastag plüss-szőnyeg. A vörös. Nem túl elegáns pozícióm ideiglenes fedezék a felettem csattogó vakuktól – várom, hogy Lucas lélegzetvételnyi szünethez jusson két sztár között, és a kezembe nyomja a kártyát. A fotósokat műbokor barikád választja el a szőnyegtől, de a futók – mert aznap esti beosztásomnak neve is van: runner – nem férhetnek másképp a fotósokhoz, csak ha magán a szőnyegen lépnek eléjük. A feladatom tehát, hogy átküzdjem magam biztonságiakon és sajtósokon, s ellavírozzak a fotós kollégámig, anélkül, hogy sztáruszályban megbotlanék, celebtestet kitakarnék. Majd vissza, immáron a zsákmánnyal, melynek becses tartalmát a múzeum belsejében kialakított bázisról kell a nyugati parton készenlétben álló fotószerkesztőhöz küldenem, aki végül kilövi a képeket.

A publicist ducks in front of the camera as celebrities arrive at the Metropolitan Museum of Art Costume Institute Benefit in New York, May 7, 2012.


A publicist ducks in front of the camera as celebrities arrive at the Metropolitan Museum of Art Costume Institute Benefit in New York, May 7, 2012

Fotó: REUTERS/Lucas Jackson

Elnézem a Népszabadságnak, JOY-nak, de még a Vanity Fairnek is, hogy a fenti képet nem válogatták be a gáláról összeállított galériájukba, és hogy csak a hírügynökség galériáját egy az egyben átvevő médiumokban jelentem meg. Az ég mosolya volt, hogy aznap éjjel az ismeretlen Los Angeles-i képszerkesztő úgy ítélte meg, Lucas fényképe zseniális, még ha nem tudta is, hogy én „buktam be” – vagy szó szerint, „kacsáztam be” – a kamerák elé. Kiküldte a fotót az éterbe, mert tetszett neki.

De vissza a szőnyegre. Ha sztár kellett, megkaptam. Kéznyújtásnyira álltak meg, megannyi gyönyörű szobor a világdivat-tervezők hacukáiban pózolva. Tavaly nyáron a családommal a városban barangolva arra jutottunk, hogy New York a világ interaktív „emberkertje”. Rácsok nincsenek, egészen közelről lehet szemlélni az emberi faj egy-egy példányát, enni az eledelüket, megtekinteni élőhelyüket. Az emberkert díszpéldányai ezek a vörös szőnyegesek. Jól néztek ki. Kinek és hány óra munkája rejlik az eredményben, nem tudom. De a sztár közelről is sztár. Egyedül a Sarah Jessica Parker arcába vésődött idő lepett meg, de ez nem ér, hiszen ő a tíz évvel fiatalabb Carrie Bradshaw-ként él bennem. Ott az uszályok között várakozva fejben játszottam: hányat ismerek fel a több százas A-listásból. Scarlett Johanssont, Cameron Diazt és Heidi Klumot, igen. A három kiskorúról, akiktől az Ötödik sugárút túloldalán tolongó sztárlesők eksztatikus sikításba kezdtek, a biztonsági őrtől kértem segítséget. Mondta, hogy a Jonas testvérek tinizenekarát látom.

Ami a rút kiskacsaságot illeti, ha már „kacsázásnak” nevezte a képszerkesztő azt, amit én Angelina Jolie-féle akcióvetődésként éltem meg, az élmény újraolvastatta velem az Andersen-mesét. Valóságos reveláció volt múlni nem akaró kultúrsokkomról. A tengerentúl szépségkultuszában az égadta világon semmi kinevetni való nincsen. A gyönyörű kacsák zsibongó pitvarában csak egy szerencsétlen hattyúnak nehéz.

*Korrekció: A június 13-án megjelent cikk tévesen állította, hogy Edward Norton három perccel jobb időt futott, mint Józsa László. Épp fordítva történt.

A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.