New Yorkban rögtön az első kézfogás után azt kérdezik, hol laksz. A városrész errefelé árulkodóbb, mint a titulus: mindent elmond pénztárcáról, személyiségről és társadalmi osztályról. Ennél többre nem is kíváncsi senki az első körben.
New York városnak Manhattan mellett még négy kerülete van – Brooklyn, Queens, Bronx és Staten Island –, és ezeknek együtt vagy 300 városrésze, tehát széles a választék, mint a müzlisdobozok az amerikai ABC polcain. Nem is foglalkoztam a kérdéssel, amíg egyértelmű volt, mit keresek a városban. Először osztálytársaimmal együtt a Columbia Egyetem Upper West Side-i felségterületén laktam, a Central Parktól nyugatra, ott, ahol az intellektuális elit. No meg a diákok, az egyetem által felvásárolt házakban: mint Maria barátném, a pakisztáni hadsereg generálisának lánya, akinek éppúgy nem fájt a feje a havi 240 ezer forintnak megfelelő összeg – ennyibe kerültek az apró szobácskák 2008-ban –, mint az 55 ezer dolláros tandíj miatt. Vagy mint Mirella, a háborúban megcsonkított horvát család legkisebb gyermeke, aki teljes ösztöndíjjal csinálta végig a 10 hónapos újságíróképzést. Jó volt luxusburokban élni, mindahányan a biztos élet egyenlőségében, és abban a szent hazugságban, hogy ehhez a tehetségünk révén jutottunk.
Essex és Hester. Lower East Side. 2012. május
Fotó: Donáth Mirjam
A tanév végén a Central Park melletti lakást és benne Dexter-függő debella lakótársnőm elvesztését kevésbé bántam, mint a barátaimét. Nekik volt eszük olyan városban elkezdeni a karrierjüket, ahol Wall Street-i kereset nélkül is kényelmesen lehet élni. Összehasonlításul: New Yorkban egy pénzügyi mérnökgyakornok éves viszonylatban 100 ezer dollárt keres, amíg egy New York Times-riporter – ami a riporteri karrier csúcsa – 90 ezret. Ebből két dolog következik. Egyrészt, hogy Manhattan és a külsőbb negyedek felkapott részei villámsebességgel dzsentrifikálódnak: a Wall Street-i arcok és a maharadzsák gyerekei fogalják el szép lassan. Másrészt az, hogy aki Manhattanben nem az előbbi csoporthoz tartozik, az nagy valószínűséggel úgynevezett szabályozott bérleti díjas (rent-controlled) lakásban lakik. Nyelvészprofesszor barátném Ötödik sugárúti lakásának szalonjában teáztunk, amikor kibökött a Washington Square Park felett szintén 14 emelet magasságban lévő szomszédos ablakokra, hogy demonstrálja a jelenséget: az egyik a miliőbe illő luxuslakáshoz tartozott, a másik mögött lévő tér hihetetlen szegényes volt, évtizedek óta nem renoválhatták. Miért is viselnék gondját, magyarázta, ha egyszer a világháború után hozott és máig hatályban lévő rendelkezés szerint – amikor a hazaáradó katonáknak megfizethető lakásokat kellett a városnak biztosítania – a tulajdonos nem vagy csak minimálisan emelheti a lakbért, így sohasem térülne meg neki a befektetés. Ezeknek a lakásoknak a lakbére átlagosan 60 százalékkal a piaci ár alatt van. Így lakhat valaki az Ötödik sugárúton 600 dollárért. Mint Monica a Jóbarátokban, aki szakácsfizetésből élt Manhattanben.
Sosem voltam anyagilag elkapatott, valamint életemet és véremet a kalandokért, de már régen nem egy manhattani park padján koptatnám a billentyűzetet, ha nem kaptam volna gyakornoki állást a második év végére, és nem engedhettem volna meg egy egyszobás al-albérletet – nem igazi albérlet, mindjárt megmagyarázom – Spanyol Harlemben. A Central Park keleti teteje, a 107. utcában: ide tizenöt évvel ezelőtt fehér ember még nem merte betenni a lábát, és a mai napig kevesen vannak, csak a közbiztonság javult. Én úgy éltem meg, mintha a néhány sarokkal lejjebb lévő, Kennedyek lakta Upper East Side-on lettem volna a 330 ezer forintnak megfelelő lakbérért, amit egy elvetemült nigériai modellnek fizettem. A fickót kevesebb mint egy évvel később, egy kedd este hazatérve – pontosan egy hónappal a bérlet lejárta előtt – az ágyamban találtam. Azaz az ő ágyában, mert bútorokkal béreltem a lakást. Bejelentette, hogy ezennel visszavette a bérletet. Pereljek, ha akarok. Ezt a rendőrök is megerősítették, akiket aznap este értetlenségem okán háromszor is kihívott. Lassan esett le, hogy az al-albérlet, avagy sublet, amelyre olyan esetben kerül sor, amikor az albérlő hamarabb szeretne költözni, mint amire leszerződött, és a maradék időre kiadja másnak, száz százalékban bizalmi szerződés. Jogilag ő marad a bérlő. Harmadszorra már az NYPD harlemi egységének brutálegyszerű őrmestere üvöltötte: vagy elhagyom a lakást, vagy befekszem a háromméteres, kigyúrt fekete mellé az ágyba, vagy aznap estére ő oldja meg a szállásproblémám a kerületi rendőrkapitányságon. Akkor a nyakamba vettem a harlemi éjszakát a kis hátizsákommal, és könnyet sem ejtettem. Végeredményben nincs nagy különbség a New Yorkban lakásnak nevezett csótánydobozok között. Pénzért maximum helyszínt, nem európai lakásszínvonalat vásárolsz. Az extrákat csak az élet hozza. Queens magyarok által is frekventált Ridgewood negyedét, ahol második diákéletem hónapjait töltöttem, elüldözhetetlen egerek és lehalkíthatatlan Puerto Ricó-iak keserítették. De ott volt a szomszédban Robi, aki lencsefőzeléket csinált meg rakott paprikást.
Ha csütörtökön jelenik meg ez a cikk, írhatom, hogy ma jár le az albérletem a Lower East Side-on. Pionír trendi negyed, ahol még megengedhető az élet az olcsó kínaiak közelsége miatt. Egyedülálló fiatalok serege árasztja el, éjjelente pezseg az élet. A két kisszobás rókalyuk havi lakbére 570 ezer forintnak felel meg, amelyet barátokkal osztottam meg. Ez is egyfajta stratégia. Most újra ütött az öndefiniálás órája. Ki akarok lenni ebben a városban? A New York-iak a város szóval jellemző módon csak Manhattant illetik. Manhattant, ahol évi 95-100 ezer dolláros – havi kétmillió forintos – kereset alatt, kezes nélkül nem írnak alá veled bérleti szerződést. Amikor erre az épület menedzsmentje felhívta a figyelmem, hogy felejtsem el a legfelső emeleti tetőablakos lakást, amire szemet vetettem, de még azt sem vehetném a nevemre, amit az elmúlt fél évben al-albéreltem, felmásztam hatemeletes illegális otthonom tetejére, és kiültem a párkányra. Ott, az emberiségtől távol lógatva az orrom jutottam arra, hogy anyagiak nem állhatnak az utamba. Amíg tart ez a kaland, addig az őrültekháza közepén akarok maradni. Pontosabban: amint nem lehetek a közepén, véget vetek neki. Lekászálódtam hát, és írtam egy pragmatikus levelet a menedzsmentnek, hogy miért illene fedezet híján bizalmat szavazniuk egy Donáthnak. És vártam. És megjött a válasz. A csoda: rám bólintott a tulaj. Én a szerződést, ők újbóli önmeghatározásomat írták alá szerdán. Az a levél tiszteletbeli New York-ivá ütött. Más kérdés: szeretnék-e ahhoz a klubhoz tartozni, amelyik tagjává fogadna engem.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
