Van úgy, hogy az ember már csak a moziba vágyik

  • Donáth Mirjam
  • 2014.08.05 12:46

Éjfélkor New Yorkban

„A tomboló nyárban az ember könnyű filmfalatokra vágyik. A hollywoodi dajkamesék – Herkules és társaik – menthetetlenül nehézkesek” – írja Báron György az e heti ÉS-ben. New Yorkban ugyan hat év után most először nem tombol a nyár – máskor a levegőhöz ragadunk az őserdői párától, most meg gyerekkori nyarakat idéző, izzadságmentes az idő –, mindazonáltal itt is másra vágyik az ember, mint a Herkulesre. Már amikor van más.

Mert ami Herkules társait illeti, mostanában kín végigülni a filmelőzeteseket a moziban. Van hurrikános katasztrófafilm, megint. Van második világháborús, most Brad Pitt-tel, és Drakula-sztori kétezer-tizennegyedszerre, valamint A szürke 50 árnyalata című szoftpornó bestseller adaptációja. Persze, jut eszembe, ez a hely, ahol még a hűvös augusztusi nyárban is dübörögnek a robusztus légkondicionálók, az egyetlen ország a világon, ahol 1988-ban Besson A nagy kékség című kultuszfilmjét happy enddel vetítették. (A rendező bojkottálta is az amerikai turnét.)

A Lucy képlete olyan egyszerű, ahogyan azt a filmben agykutatót alakító Morgan Freeman megfogalmazta: „Gyakran hallunk kijelentéseket, miszerint agyunk kapacitásának mindössze 10 százalékát használjuk ki, de elképzelte már valaha valaki, mi lenne akkor, ha a teljes intelligenciánkat használni tudnánk? És itt jön a képbe Luc (Besson), aki elképzeli."

Lucy, az első emberős nevét viselő főhősnő (Scarlett Johansson) testében nagy adag kémiai szer szívódik fel, melynek hatására agya egyre nagyobb részének kihasználására lesz képes – és válik diáklányból szuperhőssé. Az amerikai polémia itt le is ragad, hogy mindez hazugság, hiszen az ember valójában agyának minden részét használja – kivéve talán a kritikust, aki fikciós filmet hazugsággal vádol. Ellenben ami a kémiai anyagot illeti, ugyan más néven, de létezik a természetben. „A terhes nő szervezete termeli egészen pici dózisban a terhesség hatodik hetétől”, mondja Besson. „De létező anyag, és az is igaz, hogy a fejlődő baba számára egy atombomba erejével ér fel. Kísérleteznek már szintetikus előállításával, jó és rossz ügy érdekében egyaránt.”

Bessonnak vagy egy évtizede volt arra, hogy kiművelje magát. Úgy meséli, jó néhány évvel ezelőtt a francia kikötőváros, Bordeaux polgármestere vacsorát rendezett a tiszteletére, és egy fiatal hölgyet ültetett mellé. A rendező azt hitte, protezsált színészüdvöskével van dolga, de a lány sejtkutatóként mutatkozott be. Órákon át beszélgettek, leginkább a rákos sejtek halhatatlan természetéről, mely megihlette a filmest, aki ezt követően éveken át kutakodott a témában. „Ami igaz a dologból, hogy agysejtjeink mindössze 15 százalékát használjuk egyszerre”, reagál Besson a kritikákra. „100 százalékot sosem használunk. A (filmben emlegetett) 10 százalék leginkább szimbolikus.”

Szimbólum. A film szimbolikája életről, halálról, a komoly komolytalanságáról és a komolytalanság felelősségéről egy másik elem – biztos van vagy öt –, amely megakadhatott az itteni kritika torkán. Besson szerint nem árt egy akciófilmnek, ha gondolat is van mögötte. Nem kell, hogy bonyolult legyen, elegendő feltenni a kérdést, hogy mihez kezdünk az élettel, ha biológiailag túlélésre és az információ továbbadására vagyunk programozva. Morgan Freeman karaktere, a tudós professzor, melyet olyan gyakran és olyan jól játszik, hogy vakon hiszünk neki, képviseli a történet realitását. Talán ezért is rágtak be az amerikai kritikusok, hogy meg lettek vezetve, bár Besson állítja, hogy 90 százaléka annak, amit az agykutató a filmben állít, valóság.

De Besson azt is vallja, hogy a mozi elsősorban szórakoztatás. Hogy egy valamirevaló akciófilmben legalább egy autós üldözés előfordul, mondjuk Párizsban a Diadalív és a Concorde tér között, csúcsforgalommal szemben. Hogy ki kell zökkenteni a nézőt, és meg is kell nevettetni – legjobb, ha időnként meg is rökönyödik, hogy be tudja fogadni a Besson-féle univerzumot, amely csak úgy megy, ha felülünk az általa gyártott kisvasútra és elengedjük a kontrollt. Azt is vallja, hogy izgalmasabb, ha a gyengébb, a szőkébbik nemből lesz a szuperhős.

Szupergonosz pedig az „ázsai Gary Oldman”, azaz Min-sik Choiból, akiről Besson elmeséli, hogy sztárértéke keleten egyenlő Leonardo diCaprio és Tom Cruise összértékének szorzatával.

Azért is érdekes az amerikai nyár egyetlen jó filmjét érő kritikai visszhang – melyhez mindazonáltal az amerikai közönség nem csatlakozott, így a 40 milliós ($) költségvetésű film az első hét alatt 61,3 millió USA-dollárt keresett –, mert Besson azon kevesek közé tartozik, akik az arany középutat járják az európai és az amerikai mesemondás között. Márpedig a határmezsgyén operálók kerülnek a legközelebb az élet műalkotásba formálásához. Woody Allen életszerű pontossággal találja el a finom határokat komédia és tragédia között. Wes Anderson a mese és a valóság között. Luc Besson a gondolat és a látvány között.

„Meg akarom utaztatni a nézőket”, mondja Besson. „Ha kételkedni kezdesz abban, hogy mindez lehetséges-e egyáltalán, akkor kikerülsz a filmből, a kispadról követed. De ha átadod magad az utazásnak, elképesztő élményben lesz részed.”

Igazat mond.

(A Lucyt augusztus 7-től vetítik a magyar mozik.)

A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.

Neked ajánljuk