Modern szerelem New Yorkban – 4. rész: Egy csónakban

  • Donáth Mirjam
  • 2014.10.05 12:20

Éjfélkor New Yorkban

Azt kérdezi a barátném, aki egyedül él, pedig mással szeretne: át kellett-e ugranom az árnyékomat, hogy párra leljek. Olyan párra, amelyet egykor, gyermekként álmodunk magunknak.

Nem a fehér lóra gondolt, sem annak 21. századi bankszámla formájára – az elképzelt karakter sajátja leginkább a feltétlen szeretet. Amelyet családi körben tapasztal az ember, és amelyet rekonstruálandó saját családot épít. A valóságban mindez úgy is megjelenhet, hogy a „mesebeli” a badacsonyi bazaltorgonákig utazik New York betontengeréből, hogy nyár végén másodjára is megkérje kezemet a Balaton közepén.

A barátnőm kérdésére igennel felelek, lelkiismeret-furdalással, mert úgy hangzik, mintha személyes érdem lenne, ha valaki szeretetből gondot visel ránk. Pedig az ilyesmi minden esetben csoda. A csodáról meg épp annyit tudunk, amennyit a Teremtő elárul róla a viccben, hogy akkor történik, ha Kohn végre megveszi a lottószelvényt. És itt jön a képbe az árnyékátugrás.

Csodáról lévén szó, sohasem adnék tanácsot sem barátnénak, sem idegennek, hogyan találhatnák magukat egy csónakban fél térdre ereszkedett udvarlóval és egy gyémántgyűrűvel a balatoni hegyek mögé bukó nap utolsó sugaraiban. Még akkor sem, ha tudom, hogy az ilyesmiből meg lehet gazdagodni, és ha bevallom, hasonló tanácsért kutatva jómagam két évvel ezelőtt kiolvastam a New York-i Barnes and Nobles könyvesboltlánc best-selling párkereső self-help könyveit. Az összeset, amit szimpatikusnak találtam, valamint azokat, amelyeket az amerikai sajtó ajánlott melegen, mert az amerikaiak tiszta szívvel hisznek a „segíts magadon” mozgalomban, és nem szégyellik tömegével gyártani és fogyasztani ezeket a termékeket. A kutatómunkát a könyvesboltlánc szőnyegpadlóin folytattam – vagy egy tucaton, gyakorta váltva őket, mert minden üzletben akad egy-két prédára leső egyén a szekció közelében, aki nem hagyja az embert olvasni, csendben szenvedni a sorsán, randira hívja, egyebek, rémesen idegesítő lúzerek. Hát így. A self-help könyvek nagyobb biztonságot adnak, mint az óvszer és a fogamzásgátló együtt. Mégis, gondoltam, ha eleget elolvasok, talán megtalálom bennük a közös igazságot, amelyre a témában elmélyedők, pszichológusok és más sarlatánok rátaláltak, és ami felelhet a kérdésre, vajon tehet-e sorsa ellen az, aki bár nem akar egyedül lenni többé, mégsem mindenáron keres, és legfőképp nem akárkit.

A valóságshow-kat is néztem, azt is, amelyikben férfi keresett párt 25 nő között, és a fordítottját is: nálunk a Nagy (N)Ő címre hallgattak, és összesen néhány évadot éltek meg. Itt Amerikában már a 18. évadnál tart az „agglegényes“, a tizediknél az „eladósorban lévő  fiatal lányos”, mert az angolszász nyelv olyan csodákat is enged megtörténni, hogy a pejoratív jelentést nem hordozó „agglegény” (bachelor) szó kicsinyítésével képezi a szó női megfelelőjét (bachelorette), ami valójában „vénlány”, negatív jelentésárnyalat nélkül. A különleges nyári kiadást is követtem, amelyben egy rakat szinglit zárnak össze a mexikói vadonban, és azoké a fődíj, akik egy hónappal később párban maradnak. Azokat is megtaláltam online, amelyek még itt is megbuktak, mint például a Született feleségek Eva Longoriája által pénzelt Ready for Love (Szerelemre készen), amelyben három kerítő vetélkedett, hogy három agglegény az általuk kiválasztott női versenyzők egyikébe bolonduljon bele. A kerítők a versenyzőket hétről hétre trenírozták szerelmi praktikákkal.

Közös igazság? Mindenkinek van jó tanácsa arról, hogyan és hogyan ne viselkedjék az ideális párkereső, miközben senki sem tudja, miért talál egymásra két ember, miért akar az egyik mindenáron egy bizonyos másikkal lenni, miért nem a harmadikkal, aki tisztább szívből szereti, vagy ami még nehezebb, miért inkább egyedül, mint mondjuk velem. Azután egyik nap  felálltam a könyvesbolti szőnyegpadlóról, kikapcsoltam a televíziót, és megnyitottam az online párkereső profilom. Ehhez még nem kellett árnyékátlépés, szigorú számítás csupán, hogy a hosszú párkapcsolatot keresők fizetős oldalán a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb lesz olyan, akivel egymást keressük. Sokan „a meglepetés varázsát” hiányolják az online párkeresésből. Én éppen azt igyekeztem kiiktatni. Amikor a fődíjra hajt az ember, előny a társasjátékot a harmadik lépésről kezdeni.

Csak ennyit mondok most a barátnőmnek, mert tudom, hogy Magyarországon él, és otthon az internet az utolsó társkereső forrás. És még azt is mondom, hogy az árnyékátugrás akkor történt nálam, amikor ki mertem mondani az igent. Igent a találkozóra – mert a sok szóbeszéddel szemben két ember épp úgy találkozik online, mint egy házibuli konyhájában: a bemutatkozás erejéig. Élőben folytatják ők is, ahogy a barátok által bemutatottak, mert a következő, a „buli utáni” találkozó a fontos, ahol közös akaratunk következményeként látjuk újra egymást. Igent az azutánira, ha nincs nagyobb gond az illetővel, mint hogy nem egészen olyan, mint azok, akik előtte összetörték a szívünk, mert gyanúsan kíváncsi ránk, és erőlteti a második találkozót. Nemet a korai szexre – ha már a közös igazságokat gyűjtjük, korainak az minősül, amikor még nem vagyunk benne biztosak, hogy a másik is belefeccolt eleget a történetbe ahhoz, hogy minket akarjon és ne az élményt –, és igent, ha kényeztetni akarnak, mert meg kell tudni ajándékozni a másikat az élménnyel, hogy adhat. Igent a kérésre, hogy megismerhessen, azaz igent a kockázatra, hogy nem minket választ. Igent arra a kockázatra is, hogy végül nem őt választjuk. Ha pedig mégis, igent a kérdésre, ami akár egy balatoni csónakban is elhangozhat, amikor a legkevésbé várod, mert gyönyörű a tó, a naplemente, a nyaralás szabadsága, és oda sem bagózol arra, amit a másik kicsit hadarva, zavarát palástolva igyekszik megkérdezni: hogy van-e kurázsim vele egy csapatban folytatni tovább. Csaknem lemaradtam a pillanatról, melyet az élet egyik legfontosabbjának tartanak, de még időben visszazökkentem gondolataimból ahhoz, hogy elkapjam a szavai végét.

Persze hogy van, feleltem.

Neked ajánljuk