Nem egészen úgy van az, hogy az MTVA (a kormány rádiói, tévéi, hírügynöksége) senkit nem érdekel; van azért egy szűk kör, amely olthatatlan kíváncsisággal csügg az MTVA minden mozdulásán – és ez maga az MTVA.
| ||
Én nem tudom kibogozni kedves olvasóim számára, hogy ki és kit hallgatott le – és ha ez még sikerülne is, felfoghatatlanok a motivációk és célok. Annyit lehet tudni, hogy még tavaly „tavasszal találtak videó és hang rögzítésére alkalmas készülékeket az MTVA vezérigazgatója, Vaszily Miklós tárgyalójában, illetve Vas Imre üzemeltetési igazgató és Enyedi Csaba vezérigazgatói kabinetvezető irodáiban”, de éppen „Vast és Enyedit az ügy gyanúsítottjaiként hallgatta ki a rendőrség” – vagyis éppen azokat, akik maguk is be voltak poloskázva. (Mindezt lásd itt.) Hogy mi lehet olyan rettenetesen titkos abban, ami egy vezérigazgatónál zajlik, és erre miért éppen az ugyancsak (vajon ki által?) lehallgatott másik két nagyon magas rangú vezető kíváncsi, az előttem (és gondolom, olvasóim többsége előtt is) mélységes titok. Hát, végtére is, valamivel foglalkozni kell, el kell ütni az időt az MTVA csúcsvezetésében is, ha már a cég fő funkcióinak úgysem tudnak eleget tenni.
Na de ha ilyen csúnya dolog kitudódik, lesznek következményei.
Azt aligha várhattuk, hogy vasra verve viszik el Vast és Enyedit, de nyilván kivizsgálás és példás büntetés jön, gondolhattuk. El is tartott egy jó darabig az eljárás, mígnem a minap a Fővárosi Főügyészség döntött.
Nem volt bűncselekmény.
Nem volt, mert a helyszínek, vagyis „az MTVA irodái, illetve tárgyalói nem lehetnek a tiltott adatszerzés elkövetésének helyszínei”. (Ezt már Seres László kiváló publicisztikájából idézem.) Tudniillik tiltott adatszerzés csak „más lakásában vagy egyéb helyiségben” történhet, és az MTVA-s főemberek nem más lakásában, hanem saját munkahelyükön huncutkodtak (ami tehát ebben az értelemben: az övék, nem másé).
Az én házam nemcsak az én váram, hanem abban ott és úgy szerzek „adatokat”, ahogy akarok. Bekamerázhatom a spájzot, lehallgatom a budit, tükörrendszerrel figyelem a konyhában őgyelgő macskákat.
Jó, de akkor gondoljuk ezt egy kicsit tovább.
A Fővárosi Főügyészség egycsapásra transzformálta a személyiségi jogok, a titokvédelem, az adatszerzés kérdéseit ingatlan-nyilvántartási és tulajdonjogi kérdéssé. Hiszen ezek után nem az lesz egy körültekintő ügyész első kérdése, hogy kit, hogyan, milyen eszközzel és miért figyeltek meg, milyen titokhoz (vagy legalábbis nem nyilvános közléshez, adathoz) akartak hozzáférni – hanem hogy kié a kecó. A munkahelyed – a jelenlegi döntés értelmében – a tiéd is, de sok más dolgozóé is, tehát fogd be a szád, mert bárki bekamerázhat, ha akar. Otthon szabad a beszéd, akár malackodhatsz is.
Vagyis hát... Ha bérlakásban laksz, nyilván a bérbeadó (magánszemély vagy például az önkormányzat) kedvére teleszórhatja információszerző kütyükkel a lakást. Hiába fizeted rendesen a rezsit, a közös költséget meg a lakbért, nem a tiéd a lakás – márpedig ezáltal alkalmas helyszínévé válik az adatszerzésnek. Mármint ha a tulaj úgy gondolja. A lakás az övé, tehát semmi akadálya annak, hogy ott kutakodjon. Vetted volna meg.
Még érdekesebb kérdés, hogy mi van akkor, ha a lakás (sőt ahhoz „tartozó bekerített hely”, vagyis a kert – mi van, ha nincs kerítés?) a tiéd ugyan, de botorul jelzálogot vettél fel rá. Ettől kezdve nem (vagy nem egészen) a tiéd, hanem (részben) a banké, amely egy szép napon rejtélyes telefonszerelők vagy gáznyomás-ellenőrzők segítségével elhelyez néhány ügyes kamerát. Ha rájössz, egy szavad nem lehet.
Az ingatlanos jogászok komoly szakmai vitákat folytathatnak majd a haszonélvezet, a közös szerzemény és az ajándékozás titokvédelmi folyományairól. Felpezsdül a jogértelmezési szféra, és újra a magyar csodára figyel az egész világ.
