Ügyes. Azt kell mondanom: nagyon ügyes.
Mert gondolja csak meg a kedves olvasó: ki hallgat ünnepi beszédeket, ki megy el alkalmi kiállításokra, megemlékezésekre, tudományos ülésszakokra? És ha ezekről szóló újságcikkbe, tévé- vagy rádiótudósításba, internetes híradásba botlik – ki figyel oda? És milyen teher ez a szervezőknek is – csupa protokoll, óvatoskodás, kiegyensúlyozás; meg a résztvevőknek – időkorlát, a közeg mérlegelése, öltözet és szavak gondos megválogatása és így tovább. Merő érdektelenség, semmi új információ, de rengeteg formalitás. És sok-sok pénz, ami ilyenkor számolatlanul folyik.
Mármost, mint kedves olvasóim jól tudják, régi meggyőződésem, hogy minden jónak a legfőbb forrása kormányunk és vezető pártja(i), és fordítva, ami a kormánytól és vezető pártjától (pártjaitól) ered, az csakis jó lehet. Most is erre kell gondolnom. A keserves, erőltetett, unalmas ünnepségeket immár elfelejthetjük, valami ennél sokkal fontosabb, érdekesebb és – ami a lényeg – a közvéleményt sokkal inkább megmozgató eseménysorozat vette kezdetét a holokausztévvel.
Nem túlzás azt állítani, hogy pár nap alatt sokkal többen és sokkal mélyebben értesültek a kamenyec-podolszki eseményekről, mint eddig bármikor; remek történészek és újságírók alapos írásokban tárták fel az akkori események valóságos lefolyását, fő szereplőit, mozgatórugóit. Rengeteg új – vagyis eddig csak a történészek és a téma iránt különösen érdeklődők körében ismert - információval lettek gazdagabbak mindazok, akik kicsit is odafigyeltek. Nem, ezek az írások és beszámolók nem a száraz, poros megemlékezések sorát szaporították, amelyeket unottan tol félre az olvasó. Ahogyan a német megszállás is fontos, érdekes és nagyszerű írásokban taglalt témává vált. Ugyan, megtudott volna bármi érdekeset a hétköznapi ember a rég elhalványult középiskolai élményeken túl, átgondolta volna valaha a 44-es események súlyát, kronológiáját, értelmezését, ha nincs a Szabadság térre szánt szobor terve?
Most, hogy a valódi emlékezés, a borzalmas események igazi felidézése megkezdődött, nemcsak a díszünnepségek illemtudó közönsége éli át (vagy tesz úgy, mintha átélné) a szörnyű múlt néhány pillanatát – most már át is alakulhat az egész emlékév; azzá, aminek mindig is lennie kellett volna. Előjöhetnek a régi családi emlékek, a szomszédok, kollégák, barátok régi történetei, a háztömb vagy a falu öregjeitől hallott elbeszélések. Ki-ki csendben számot vethet felmenői cselekedeteivel, legyenek azok gaztettek vagy szenvedések. Minden katonai tiszteletadás, egyházi pompa vagy kibírhatatlan díszszónoklat mellőzésével elmehetünk halottaink sírjához, ha megvannak; múzeumok nélkül is előkereshetjük a hamis papírok foszlányait vagy a vaskereszteket. És – hála bölcs kormányunknak és vezető pártjának – naponta lesz rá alkalom, hogy a legkiválóbb történészek gondos elemzéseit olvassuk nagy izgalommal.
Igazán furfangos ötlet.
