Minden további szószaporítás helyett javasolhatnám kedves és kedvetlen olvasóimnak, hogy olvassák el kiváló bloggertársam nagyszerű írását – de ha már itt vagyok, más megközelítéssel próbálkozom.
Tételezzük fel, hogy van egy ország Európa közepén, a 21. században, fővárosa Budapest, lakói többségükben magyarul beszélnek, a neve Magyarország – de mivel épp most találjuk ki, megkülönböztetésül a valóságosan létező országtól, nevezzük NMagyarországnak (ahol az „N” a normalitás jele).
Élt egy ember azon a földön, ami valaha ehhez az országhoz tartozott, de meghalt már vagy hatvan éve. Külföldön, emigrációban hunyt el, ott is temették el, de végakarata az volt, hogy szülőföldjén legyen a sírja. Sokáig nem hozták haza; részint azért, mert elég drága egy ilyen újratemetés, de főként azért, mert ez az ember nyilas volt, borzalmas eszmék hívévé szegődött, és később sem, haláláig sem mutatott semmi megbánást – sőt, történetesen Európa egyik utolsó fasiszta diktatúrájának vendégszeretetét élvezte, és szoros kapcsolatot tartott korábbi eszmetársaival. De valahogy mégis összejött az újratemetésre a pénz, és mind NMagyarország, mind a szomszédos állam, ahol ez az ember született, úgy gondolta: bármit követett is el ez az ember, el lehet temetni szülőhelye közelében, ha már egyszer ezt szerette volna.
Hogy ehhez mi köze volt NMagyarország országgyűlésének? Az égvilágon semmi. Tudott persze róla az, akit érdekelt, mert a bulvárlapok mínuszos hírei között szerepelt, talán még az MTI is lehozta a brit tudósok legújabb felfedezéseiről szóló hírek mellett. De hát nehogy már temetkezési vállalkozás vagy halálozási rovat szerkesztősége legyen a nmagyar népképviseleti szervéből. Mindennap temetnek, kiváló és kevésbé kiváló embereket, olyan is akad köztük, aki a történelembe gyanús szagú, barna betűkkel írta be magát. De egyikük sem méltó a parlament figyelmére, és ez így van rendjén.
Ezen a NMagyarországon van számos párt is, egy részük a parlamentben. Mást és mást gondolnak a jelenről, a jövőről – de még a múltról is. A nácizmus, a fasizmus, a nyilas eszmék (vagy akár a rasszizmus) egyikük számára sem elfogadhatók, de ezt talán mondani sem kellene: Európa közepén vagyunk, a 21. században. Ezek a pártok is hallottak a fent emlegetett, régen meghalt ember újratemetéséről, de éppúgy nem szólnak ehhez hozzá, mint ahogyan a veresegyházi medvebocsok születését sem, a lengyelországi motorosbalesetet sem kommentálják. Miért is tennék? Ezt a választók sem várják el tőlük, az újságírók sem szorongatják őket, és egyébként is – semmi közük hozzá.
Ez a halott ember, tegyük még ezt hozzá ehhez a kitalált történethez, írogatott is; valaha sikereket aratott, volt némi hírneve is, nem a legjobbak között, de számon tartották. Miután emigrált, az új politikai hatalom kirekesztette az irodalmi emlékezetből. Vannak mégis nmagyarok, akik olvasgatják: vagy azért, mert nyilas volt, és ez bennük különös borzongást, netán visszavágyakozást kelt (és számukra voltaképpen mindegy is, hogy mit írt – ha szakácskönyvet vagy gépészeti szakmunkát, azt is elolvasnák, csakis a szerző iránti hódolatból); vagy mert tiltva volt, és minden ilyesmi mindig érdekes lehet; vagy mert nagypapájuk könnybe lábadt szemmel emlegette annak idején a szerzőt, és őrizni kell a családi hagyományokat. Talán van is olyan szövetsége az olvasóknak, grémiuma az íróknak, vagy van egy nagypapatisztelő egylet, amely kifejezetten örül annak, hogy ezt az embert újratemetik. Örömüket persze hírül is adják, de NMagyarországon ezt is legfeljebb a mínuszos hírek között nyugtázza a sajtó. Ha össze tudják szedni az útiköltséget, menjenek ők is újratemetni, egészségükre. De nincs olyan nmagyar közintézmény, minisztérium vagy kormányzati háttérintézmény, amelynek akár eszébe is jutna valami komoly, viharos újraértékelést, pláne hivatalos elismerést kezdeményezni. A halott embert végakaratának megfelelően újra lehet temetni; az írókat – nyilvánosan, vitákban, alapos, átgondolt érvekkel – lehet értékelni. Kormánynak, pártoknak, országgyűlésnek, politikusoknak ehhez semmi köze. NMagyarországon.
