Szót sem érdemelne, tizenkettő egy tucat – a házelnök nyilván hetente tart egy-egy efféle beszédet, mint amilyet most Szabolcs községben, emlékezve arra, hogy ott kilencszázhúsz évvel ezelőtt, 1092. május 20-án Szent László király egyházi zsinatot és törvényhozó országgyűlést tartott.
De éppen ezért lehet érdekes egy ilyen szöveg – mintegy az átlagot, a szokásosat, a mindennapit képviseli, gondolhatnánk; egy évfordulós megemlékezésen így szólal meg a magyar országgyűlés elnöke, unalmas kora nyári délutánokon ekként jár az agya.
Nos – azért meglepődhetünk. Kövér László nemcsak, hogy széles ívű képet ad a magyar történelem ezeréves tragédiasorozatáról, de a jelenről is már-már víziókban gazdag, látomásos módon emlékezik meg, olyan indulatok, félelmek és képzelmek mozdulnak meg a beszédben (s ennek nyomán nyilván hallgatóiban is), amelyek mégsem egészen mindennaposak.
Megtudhattuk a házelnök úrtól, hogy kivételes teljesítmény volt ilyen sokáig megtartani a kultúrát és a nyelvet, de ráadásul mindez különös kegy is; s ha sorra szállták is meg birodalmak hazánkat, nem sikerült magukba olvasztaniuk. Mindez még nem volna meglepő: a történelem, végül is, leírható úgy is, hogy birodalmak elnyomó-bekebelező törekvéseinek sorozatát látjuk benne – még ha nem kellene is kifelejtenünk e sorból saját hazánk hasonló próbálkozásait (és sikereit). A fordulat a szónoklatban ekkor következik, mert a látható, tapasztalható, tényszerű történelem helyett váratlanul a jelen lévő misztikus erők jelennek meg. Mert ma – ahogyan a megemlékező állítja – egy kevéssé látható, de mindent behálózó, minden eddigi ellenfélnél hatalmasabb erő próbálja akaratát a magyarokra kényszeríteni.
Ajaj.
Azért ez nagy szívás, drága honfitársaim. Mert az addig még rendben volna, hogy „az egy ezredév alatt többször maradtunk egyedül, csendes magányunkban, a vérzivataros időkre emlékezve”, már csak ilyen a magyar, egyedül van, aztán valahogy mégis mindig megmarad; azt is gyorsan megértjük, hogy össze kell tartanunk (ezt van hivatva megvilágítani a [református templomban!] felidézett Szent László-legenda a szekérről, amely zötykölődik, de egyben marad, mert az utasok összetartanak*) –, de ugyan mihez kezdjünk egy olyan ellenséggel, amely ilyen hatalmas, de kevéssé látható? Amely mindent behálóz, és ránk akarja kényszeríteni az akaratát? Annál ijesztőbb, annál rettenetesebb, hogy ennyire keveset tudunk róla. Vagy tudunk, de ki sem merjük mondani? Vagy ez költői kép volna – a Nagy Kaszás fenyegető árnyáról, amely viharos őszi alkonyon átsuhan a tarlón? Történetfilozófiai hipotézis a sikeres birodalmak (Babilon, Athén, Róma) szükségszerű romlásáról? Ne adj’ isten: célzás az IMF gonosz üzelmeire?
Sokértelmű (s ezért nyilván: bölcs) szavak, rettenetes jóslatok. Hirtelenjében nem is tudjuk, mit tegyünk. Emlékezzünk-e csendes magányunkban a vérzivataros időkre, gyűjtsünk-e erőt (és akaratot) az összetartozáshoz, avagy szálljunk-e szembe a… mivel is?
Szorongó szívvel várjuk a megfejtést. Addig meg úgy összetartunk, zabszem se férne be.
* Szekeres Szent László-legendát én csak egyet ismerek, de azon a szekéren én nem szívesen lennék – az ugyanis a kocsis és kísérők nélkül meginduló halottas szekérről szól.
