Antropológiai közhely, hogy az embert – többek között – az különbözteti meg az állattól, hogy bizonyíthatóan képes arra, hogy előre gondolkodjon: felidézze jövendőbeli, még meg nem valósult események (még képzeletbeli) képét, és úgy viselkedjen, hogy ezen események bekövetkeztét elősegítse vagy elkerülje. Nem lát a jövőbe, de felkészül rá, cselekedeteit akként irányítja, hogy eközben tekintettel van a későbbi lehetséges fejleményekre.
Vannak azonban olyan – főként a politikában honos – közhelyek, amelyek ezen emberi tulajdonságunkat kétségbe vonják. Nemcsak a „que será, será” („ahogy lesz, úgy lesz”) mindennapi fatalizmusára gondolok, hanem sokkal inkább „a hídon akkor kell átmenni, ha odaérünk” látszatlogikájára. Mert – egyfelől – persze, hogy akkor kell átmenni; előre átmenni naná, hogy nem tudunk. De – másfelől – azon csak el lehet gondolkodni, hogy elég széles-e a híd, nincsenek-e rajta nagy lukak, vagy hogy egyáltalán: biztosan van-e híd. Nem igaz, hogy ezek értelmetlen vagy fölösleges kérdések volnának, sőt – az tesz bennünket (gondolkodó) emberré, hogy át tudjuk előre, még az események bekövetkezte előtt gondolni azt, hogy minek mik a következményei, feltételei, körülményei.
A hidas idézet, mint emlékezetes, Orbán Viktortól származik – ami nem azt jelenti, hogy egyetlen politikai oldalhoz vagy ideológiához lehetne kötni ezt a gondolkodást. Vagy talán túlzás is gondolkodásnak nevezni: egyszerűen egy alapigazság felfüggesztése, meghatározott céllal – hogy ki lehessen bújni egy kérdés alól, hogy ésszerűnek látszó érvvel véget vessünk a jövővel való számvetésnek. Éppen ezért eszem ágában sincs Bozsik Yvette-et orbánistának nevezni pusztán azért, mert nagyon hasonló érvvel utasította vissza a Trafóról rendezendő beszélgetésen való részvételt – egyszerűen csak átvesz egy elterjedt és jól hangzó érvelést, amikor azt mondja: „A vezetőváltás a Trafó élén 2012. július 1-jén fog megtörténni. Jelen pillanatban nem én vagyok a Trafó vezetője. Önök viszont azt várnák el, hogy leendő szerepemet most játsszam el.”
Előre tehát nem lehet semmit mondani, örülök, ha estig ellátok, a holnap reggel már a messze jövő ködébe vész… És vegyük ezt komolyan? Nem létezik olyan, hogy terv, szándék, vágy, kívánság? Különösen érdekes ez olyan esetben, amikor úgynevezett pályázati anyagot kellett nem is olyan régen benyújtani, ami aligha állhatott másból, mint – ah, borzalom! – a jövőre vonatkozó elképzelések vázolásából. Jól hangzik, persze, a szerepek ilyen finom és határozott szétválasztása – jövendőbeli vezetés vs. jelenlegi vezetés –, ámde a gyakorlatban nem a szerepek tisztázása volna itt a lényeg, hanem két (vagy több), jövőre vonatkozó elgondolás összehasonlítása. Még ha a szereplők között – szükségképpen – számos különbség is van.
