Jelképeink

  • Kálmán C. György
  • 2012. június 6.

Első változat

Olvasom, hogy az új büntető törvénykönyvről (Btk.) szóló törvényjavaslathoz benyújtott módosító indítványok közül „a bizottságokban támogatták a jobbikos Gaudi-Nagy Tamás és Gyüre Csaba javaslatát, amely a nemzeti jelkép megsértésének tényállásába Magyarország himnusza, zászlaja és címere mellé beemeli a Szent Koronát is. Eszerint aki nagy nyilvánosság előtt ezeket a jelképeket sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, illetve azokat más módon meggyalázza, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” „Nem támogatták viszont a jobbikos Korondi Miklós ezzel kapcsolatos előterjesztését, amely a címer elemeire, »a vörössel és ezüsttel hétszer vágott mezőre«, az »arany koronás, hármas halomra« és a »kettős keresztre« is kiterjesztette volna ezt a védelmet”.

Na, ezen kicsit elméláztam.

Először is, csekély a képzelőerőm, így bár nem tartom kizártnak, hogy létrejöjjön a „jelképeket sértő vagy lealacsonyító kifejezés” használatának tényállása, de meglehetősen életszerűtlennek tartom. Üdvös volna, ha legalább a törvény mellékleteként a jogalkotó felsorolna néhány példát, hogy ugyan mi számítana ennek. „Pisi, kaki, áldd meg a magyart” – ez az volna? Vagy csak énekelve? Vagy ez csak Istent sérti? És ha – mint szoktuk – duhaj szilveszteréjeken a Hullapelyhes vagy a Megismerni a kanászt nótájára daloljuk Kölcsey szövegét? „Pirosfehérzöld, pfuj, de utálom” – ez megfelelő cselekmény volna, ami kimeríti a tényállás megvalósítását? Egyáltalán: hogyan lehet sérteni vagy lealacsonyítani a fent nevezett objektumokat? Úgy szeretném tudni, hogy még véletlenül se kövessek el efféle rút vétséget.

Másodszor: figyeljünk fel arra, micsoda páratlan szabadságot ad a törvényjavaslat, hiszen mostantól bátran mondhatjuk, hogy „kifordul a gyomrom a vörössel és ezüsttel hétszer vágott mezőtől”, vagy hogy „tűnjön már a francba az aranykoronás, hármas halom”. De még csúnyábbakat is mondhatunk, akár a kettős keresztre is. Pusztán arra kell fokozott figyelmet fordítanunk, hogy ki ne szaladjon a szánkon – ami pedig oly gyakori –, hogy „a kirelejzomát a szemkoronának”, vagy „úgy utálom én azt a koronát, mint a kukoricagölödint”, és így tovább. Amúgy viszont szabadságunk korlátlan, és viharos, őszi éjszakákon vad képzeletjátékokba foghatunk akár (csak nagy nyilvánosság előtt ki ne mondjuk!), miféle más módokon tudnánk, akarnánk meggyalázni.

A mi Országgyűlésünk (s a Jobbikot a keblére ölelő két kormánypárt) őrködik nemzeti jelképeink felett, megvédi őket a gaz ármánykodóktól; nincs jobb dolga.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.