Állapotbeli kötelesség

  • Kálmán C. György
  • 2012. június 3.

Első változat

Eszemben sincs teologizálni – meg hát nemigen tudom én követni, nincs is kedvem, hogy az ország vezetői közül ki milyen hiten van –; és azt sem feltételezem, hogy ha már a párt, a kormány és a parlament legfőbb urainak annyi diszciplínától és tudásterülettől sikerült magukat biztonságosan távol tartani, éppen az üdvözülés tana vagy az emberi választás szabadságának problémái foglalkoztatnák őket. Az mégiscsak feltűnő, hogy mostanában fontos emberek a predesztináció elvére görcsöltek rá. Az előre (eleve) elrendelés gondolata mintha az a magyarázó elv volna, amellyel a kormányzat minden ragyogóan optimista jóslata igazolható, és minden pillanatnyi és régen tépő balsors csakúgy, mint a nyűgök és nyilak egészen más megvilágításba kerülnek. Nincs mese, győzni fogunk, mert ennek így kell lennie.

 


 

A minap például maga Kövér László jelentette ki, hogy „győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek”. Márpedig félnek, ergo: a magyar (vagy székely?) nép sorsa az, hogy győzzön, nincs apelláta. Aztán pár napra rá maga a miniszterelnök fejtette ki a kálvini elgondolás sajátosan (a konkrét helyzet konkrét elemzésére alapozott) módosított változatát: „A magyar nemzet definíciószerűen győztes nemzet, mert ezer éve létezik, és ez önmagában győzelem.” A  győztesség pedig – fűzte tovább a már-már antropológiaivá nemesedő érvsort – „állapotbeli kötelesség”. Vagyis magyarként győznünk kell.

Amiből következtetések is adódnak, persze. Először is – de ezt gyorsan tegyük félre, még mielőtt eszünkbe jutna belegondolni –, aki nem győz, az nem is magyar. Másodszor: a történelem nem a mi kezünkben van (a könyörülő Istené, mondhatja, aki úgy akarja), hanem mindennek és mindenkinek a sorsa el van döntve előre, hiába is kapálóznánk. Harmadszor, éppen ezért, csinálhatunk mi bármit, és lehetnek bármilyen rossz előjelek, kedvezőtlen GDP-mutatók, hűvös külkapcsolatok, ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, magas CDS-felár – mit nekünk, túlleszünk mindezen, vár a fényes diadal.

Negyedszer, s ez a legfontosabb: ne tegyünk semmi szemrehányást bölcs vezetőinknek, egyáltalán: senkinek, aki – botorul úgy véljük – valamit nagyon eltolt, nem azt (nem úgy) tette, amit (ahogyan) kellett volna; és a mi dolgunk sem az, hogy nagyon kepesszünk, hogy a dolgok megjavításán fáradozzunk, hogy lehetőség szerint tisztességgel tegyük a dolgunkat. Mindez – hiábavalóság. Úgyis el van már döntve minden régen, talán az idők kezdetétől fogva. És ez a döntés úgy szól, hogy a magyar elkerülhetetlenül káprázatos győzelmet arat.

Megnyugtató, nem?

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.