Máris sokan töprengenek azon, hogy ha majd új kormánya lesz az országnak (akkor, úgy reméljük, újra: köztársaságnak), milyen lépésekkel lehet majd visszaállítani a 2010 előtti jogi állapotokat, Alkotmánybíróságostul, Költségvetési Tanácsostul, hogyan lehet a 6-9 évre pozícióba helyezett főembereket (főasszonyokat) leváltani vagy lemondásra rábírni – egyszóval, hogy mi lesz majd Orbán után. Hogyan lehet – nyugodt körülmények között, törvényesen és méltányosan – újra megteremteni a demokrácia intézményeit, és hogyan lehet megszabadulni azoktól, akik kinevezésüket kizárólag egyetlen pártszövetség bizalma alapján (politikai megbízásként) kapták – komoly fejtörést okoz ez mindannyiunknak, de elsősorban persze a politikusoknak meg a jogászoknak.
Sok törvényt is kellene hozni, amelyek kizárnák, hogy a jövőben előfordulhasson az, ami most az országban folyik – a törvényhozás gondos és számtalan egyeztetést követelő folyamatát nagyon szigorúan kellene venni, távol kellene tartani a gazdasági szereplőket a politikai irányítástól, és így tovább. Van viszont néhány olyan szabály, amit nem lehet, nem is szabad törvénybe vagy rendeletbe foglalni, mégis üdvös lenne betartania a következő kormánynak – ez az írás csak első változat, ezért épphogy elkezdem sorolni, mit nem szabadna csinálnia majd az ország irányítóinak. Nevetséges apróságok, de komolyan gondolom.
Egy szót sem a múltról, legalább öt évig. Egyetlen kormánytag, egyetlen felelős vezető se beszéljen Szent Istvánról, 1848-ról, Trianonról, a világháborúkról, de a Kádár-korszakról vagy a rendszerváltásról (és az azt követő évekről) sem. Az állami ünnepségeken a jeles évforduló puszta bejelentése után essen szó arról, hogy mit tesz most a kormány, és mik a tervei. Egyáltalán: mérsékelni kellene a megemlékezések számát. A múlt értelmezését, a múltról szóló ítéleteket hagyja a kormány a történészekre (vagy bárkire, aki ehhez kedvet érez) – ezzel nem kell politikusoknak foglalkozniuk. Semmi szükség sem arra, hogy a történelemre vonatkozó ismereteink nagyon erős aktuálpolitikai ízt kapjanak, sem hogy a politika a történelemből nyerjen igazolást. Hajlandó vagyok elhinni, hogy fontos a közös nemzeti tudás – történelmünkről, kultúránkról –, de miért kellene ezzel a politikusoknak foglalkozniuk? Teremtsék meg annak a lehetőségét, hogy szabad diskurzus folyhasson mindezekről a kérdésekről, és eszük ágában ne legyen ebbe beleszólni. Magánemberként se, jó szándékkal se, segítőleg se.
Politikus – és különösen kormányon levő, vagy a kormányt támogató politikus vagy állami vezető – soha ne legyen a kultúra közelében: ne menjen kiállításmegnyitóra, színházi, film- vagy operapremierre, könyvbemutatóra; soha ne vegye a szájára egyetlen alkotó (író, költő, színész, rendező, énekes, karmester, festő, szobrász stb.) nevét sem, de még intézményét (színházét, kiadóét, stúdióét) is csak a legritkább esetben. Ne is mutatkozzanak együtt a kultúra művelőivel és munkásaival, még ha jó barátságban vannak – vagy ha azok erőltetnék ezt –, akkor sem. A kulturális miniszter (meg a parlament, főváros stb. kulturális bizottsága) ne a kultúra irányítói legyenek, hanem teremtsenek lehetőséget a kultúra zavartalan működése számára. Ne vessenek se rossz, se jó fényt azokra, akik a kultúra területén végzik a dolgukat; ne diszkreditáljanak és ne protezsáljanak senkit – bízzák az értékelést részint a piacra, részint a hozzáértő kultúraközvetítőkre.
Mondom: ez csak két törvénybe nem foglalható apróság, viselkedési szabályok, amelyekről azt remélem, sokak számára elfogadhatók. Nyilván sokkal több lesz majd. Ez csak első változat. Ahogyan kiváló bloggertársam, Ara-Kovács Attila írta a minap: „A politikai élet normalizálása így kulturális létünk helyreállításával kell kezdődjön, nem 1944 előtti állapotokat rekonstruálva, hanem 2012 utániakat. Ha erre az új, demokratikus politikai formációk képviselői nem ügyelnek, akkor sajnos megint ugyanott kényszerülünk folytatni, ahol most abbahagyni igyekszünk.” Tehát: vigyázat. Nagy önmérsékletre lesz szükség.
