Azért volnának előnyei ennek a vallásgyalázási (meg a közösségi szimbólumokat védő) törvénynek.
Ne tessenek mindenben a korlátozást, a szabad véleménynyilvánítás elleni támadást, erőszakoskodást látni. Ugyan. Fogjuk fel az egészet másként, mint ami bővíti a jogokat és lehetőségeket, mint ami alkalmat ad arra, hogy a fölösleges zaklatástól, kellemetlenkedéstől, magán- és közszféráinkba történő illetéktelen behatolástól megszabaduljunk. Ha – végre! – volnának ilyen törvények, minden egyszerűbb volna, és szabadságunk csak kiteljesedhetne.
Akinek bármi kicsi hatalma van is, olykor nehezen tudja ezt érvényre juttatni a szemtelen, tolakodó emberekkel szemben – nincs meg a megfelelő hivatkozási alapja, nem tud kézenfekvő, nyilvánvaló tényekre hivatkozni. Bemegy például egy ilyen személy az ügyfélszolgálatra, elintézni valami csip-csup ügyet, és ha ez röpke másfél óra alatt sem sikerül neki, Isten nevét a szájára veszi. Az ügyintéző máris ráhívhatja a pandúrokat, nem zavarog tovább a kellemetlen alak, a probléma megoldást nyerend. Vagy mondjuk a tanár nénit idegesíti a nebuló táskájának a színe (vagy a cipője, haja, beszédmódja) – nem fog nehézségeket okozni a közösségi szimbólumok kimeríthetetlen tárházában ráakadni arra az elemre, amelyet a gyermek felelőtlenül megsértett. (Jó, kiskorú, de a szülők megnézhetik magukat.) Vagy a biztonsági őrt idegesíti, hogy valaki azon a területen téblábol, ami az ő felügyeletére van bízva, sőt még fényképezni-videózni sem átall – nyugodtan hivatkozzon arra, hogy megszentelt területről van szó, itt vallásgyakorlás folyik (legyen bár udvar, park, lépcsőház, tetőterasz, kinek mi köze hozzá). A betolakodó jobb, ha rögtön eltakarodik, a feljelentés elmaradhat.
| ||
Csak egy kis felkészülésre van szükség – mikor hivatkozzunk a Himnuszra, a koronára, valamelyik felekezetre. És most csak kisebb hatalmakat hoztam föl példaként, a rendőr, a tűzoltó vagy az adóhivatal számára a lehetőségek beláthatatlanok. Nagyobb mozgástér, rend és nyugalom.
Hogy mást ne mondjak, ezek az én rendszertelenül közzétett kicsiny szózataim bízvást nevezhetők afféle prédikációknak. Ahogyan minden egyházi személy, aki hetente (vagy még gyakrabban) a gyülekezete előtt szónokol, gyakran aktuális témákról, vagy az éppen arra a napra kiválasztott (vagy előírt) szövegről, erre alaposan felkészül, esetleg le is írja, hatást akar kiváltani, és közössége tetszését elérni (és üdvösségét elősegíteni) – tekinthető publicistának. Tehát rossz szót ne halljak, ki-ki jól vigyázzon, hogyan minősít, mosolyt ne lássak.
