Szerte a világon vannak - hivatalosan bejegyzett, alapszabállyal, tagsággal és céllal rendelkező - társaságok, amelyek teljesítmény (érdemek, tehetség, adottságok, eredmények) alapján veszik fel tagjaikat: bekerülni dicsőség.
Az ilyen társaságok azon alapulnak, hogy a tevékenység, amely tagjaik hivatása, a társaságtól függetlenül is működik: a művészet vagy tudomány művelői akkor is tudnak és akarnak eredményes munkát végezni, ha semmilyen társaságuk nincs. Éppen ezért maga a társaság nem feltétele a hatékonyságnak - és magában a társaságban csakis a tagok kedve és ideje szabja meg, hogy milyen és mennyi munkát kell vállalni. Valamennyi szervező és adminisztratív feladat van, szükség van helyiségre (esetleg könyvtárra, klubra), néha vendégeket kell hívni (külföldről is), kávé, ropi, kóla. Mindezzel a társaság pénzt nem keres, legfeljebb alkalmanként és véletlenszerűen esik le olykor valami.
Tehát a társaság fenntartása pénzbe kerül.
Az volna tehát a normális, hogy a társaság - lehetőség szerint alacsonyra szabott - költségvetését a tagok dobják össze. Vagy legalábbis hozzájárulnak a költségekhez, kiegészítik a nemes lelkű alapító adományát, meg a folyamatosan támogató gazdag emberek bőkezű juttatásait. Rossz esetben - és Magyarország mindig a rosszabbik eset - az államhoz kell fordulni, ahonnan rendszeresen apanázst lehet kapni, ha a mindenkori hatalom úgy gondolja, hogy a társaság támogatásra érdemes. Ez vagy minden évben ismétlődő kuncsorgás és küzdelem, vagy (néhány ritka esetben) törvényben (rendeletben, kormányhatározatban, államtitkár-helyettesi körlevélben) rögzített eljárás - bizonyos összegre a társaság rendszeresen számíthat.
De ez - az államtól való függés - nincs rendjén. Ha volnának (lettek volna) tehetős alapítók és rendszeres támogatók, a társaságoknak - a tagság kis segítségével - nem kellene az állam szeszélyes és hatalmi játszmáktól függő pénzcsapjára figyelniük, igazán függetlenek lehetnének. Összejöhetne annyi, amennyiből az infrastruktúrát és a szervezést-adminisztrációt ki lehet gazdálkodni.
Na de hogy a tagoknak, akik vegyék megtiszteltetésnek, hogy bekerülhettek, akik legyenek büszkék, és állítsák tudásuk, tehetségük, idejük csekély töredékét a társaság szolgálatába - hogy a tagoknak komoly fizetést adjon a társaság? Ez teljesen abszurd.
Nincs semmilyen statisztikám, de az a benyomásom, hogy a világon a legtöbb társaság nem úgy működik, hogy tagjai pénzt kapnak - hanem úgy, hogy a tagok pénzt fizetnek be. Lehet, hogy csak szimbolikus összeget, lehet, hogy alkalmanként el is tekintenek ettől - de az elképzelhetetlen, hogy többé-kevésbé meg lehessen élni abból, hogy valakit egy (művészeti, tudományos, szakmai stb.) társaság megtisztel a tagsággal. Ha egyszer a szakma (művészet, tudomány, stb.) működik a társaság hiányában is, akkor mi szükség van erre - mi értelme? Attól eltekintve, hogy a tagok jól járnak?
Persze, lehet azt mondani, hogy szolidaritás is van a világon, egy társaság nem hagyhatja, hogy tagjai közül bárki nyomorogjon. Oké. Személyre szabottan, indokolt esetben, kérvényezés után, igazolásokkal alátámasztva ki lehet egészíteni néhány valóban nehezen élő tag jövedelmét. Ameddig a sanyarú helyzet fennáll. De a többiek fizessenek, jövedelmük arányában. Akár csak egy-két ezreléket.
| ||
Magyarországon mind az MTA, mind az MMA esetében ez a helyzet: a tagok nem csekély havi ellátmányban részesülnek. Így viszont az a gyanú ébred sokakban - és ez főleg az MMA-t érinti - , hogy a tagságra jelentkezés legfőbb oka a pénz. Magyarán: azért akar valaki akadémikus lenni, mert rosszul él, és minden meggyőződés, lelkesedés vagy a társasággal való azonosulás nélkül a havi fix jövedelem kell neki. Ezt nemcsak a tagok nemigen mossák le magukról, de maga az MMA sem. Gyakorlatilag: pénzért szerez magának lojális tagságot. Ha egy-egy jól csengő nevet fedezünk fel a tagok névsorában, rögtön erre gondolunk: kevés a nyugdíj, gyenge a honorárium, nagy a család. És dühösek vagyunk, hogy a középszerűek, kóklerek, önjelöltek és gazemberek tengerében ott látjuk őket, csak a pénz miatt.
Ha egyszer eljön az az idő, amikor természetes lesz, hogy a tagságért nem jár fizetség (sőt tagdíjat kell fizetni), tisztulhat a kép. Ki az, aki úgy gondolja, hogy éppen ehhez a társasághoz szeretne tartozni, és örömmel veszi a megtiszteltetést, hogy beválasztják - és ki az, aki hanyatt-homlok menekül, mert a pénzen kívül semmi nem köti oda.
