Boross Péter kifejtette gondolatait a haldokló Nyugatról és az életerős, fenyegető Keletről.

Nyilván blaszfémiának tekintik a hardcore Wagner-rajongók, de nekem mindig kicsit mulatságos a Parsifal harmadik felvonásának legvége – minden misztikus módon egyesül mindennel, minden diadalmaskodik és megszentelődik: a hatalom, a szerelem, a húsvét, az egész kereszténység, a legyőzött betegség (vagyis az élet) és a hit. Megszűnik a logika (hiszen a hit és a csoda uralkodik), nincs többé semmi okszerűség, sorrend, hierarchia, bármi bármivel azonos, és minden egyetlen kitüntetett pillanatba sűrűsödik.

Felemelő, de azért sok.

Amiképpen az ellenkezője is sok, a mérhetetlenül pesszimista, apokaliptikus látásmód, ahol nem azt látjuk, hogy minden a legfőbb jó felé tart, amelybe beleolvad végül, hanem éppen a végső romlás van jelen, minden széthull, és a pusztulás már-már fokozhatatlan. Ez onnan jutott az eszembe, hogy olvastam Boross Péter interjúját (itt), amiből kitűnik: az agg bölcselő szeme előtt világunk képe a szörnyű, beteges enyészet jegyeit mutatja. A rothadás is rothad, fekély, galád, már az agónia sem a régi.

Boross Péter

Míg Wagnernél egyetlen pillanatba zsúfolódik össze az üdvösség és a legfőbb szentség, addig a Boross-féle hanyatlástörténet ezredévekre hullik szét: a „fehér civilizáció” sok száz évéről van szó meg a lehanyatlott Nyugatrómai Birodalomról, és még megússzuk, hogy Róma bukásáról ne szóljon feddő szavakkal a volt miniszterelnök.

Összefoglalva: minden szétesik, zuhan, halódik és bűzlik.

Európának vége, „a romlás centruma Nyugat-Európa, amelyik álmokból él”, jön a kalifátus, mert a végromlásában agonizáló Nyugat mindent megvet, ami tőle keletre van. Márpedig „ami nyomul, annak hite van, s ereje, ahová nyomul, ott megszűntek a régi hitek és azok az erények, amelyek egykor Európát jellemezték”. Kelet-Európának az lehet az esélye, hogy ha nem járkálnak ide „emberi jogi kutatók, és fals hírekkel nem tömik tele a világot” – de a hitét veszített Nyugat menthetetlen.

Nem Boross mond egyedül efféléket, az elmúlt években nagy a divatja kormány- és kormányközeli körökben a világtörténelmi látomásoknak. Nehezen állja meg az ember, hogy feltegyen néhány kérdést. Mit tetszenek érteni a Nyugat hanyatlásán? Mi pontosan az az életerős és pusztító Kelet, amelyik be akar törni? A primitív japán hordák, a vérfertőző és büdös arabok, netán a megszállott tatárok? És ha a hitetlen, züllött, gyenge világ eltűnik, az miért nem pozitív fejlemény?

És így tovább. Annyi kérdés volna, annyi tisztázatlan, bonyolult probléma – csakhogy ezek mintha túl egyszerűen hullanának bele a feneketlen sötétségbe. Minden az apokalipszis mélyén egyesül, ott fortyog és enyészik el. S akkor ráébredünk, hogy ez pusztán a megfordítása az üdvtörténetnek: kérdéseink ne legyenek, észszerűséget ne keressünk, minden a végromlásba fut ki. Ha van hitünk, adjuk fel az elemzést. Pont úgy, mint a Parsifal végén. Dőljünk hátra, élvezzük a csodás (bár szomorú) képet.

Azért Wagner zenéje legalább csodálatos.