Halkakas

  • ételhordó
  • 2014. február 11.

Ételhordó

Az Ételhordó munkatársa mind a tíz ujját megnyalja - az incidens egy pesti halétteremben esett meg.

"A földmérő, a HR-es és a marketinges megelégelve a szürke hétköznapokat, kitalálta, hogy nyit egy bisztrót." Ezzel a szöveggel indít a Veres Pálné és a Szarka utca sarkán álló Halkakas honlapja. Leszámítva a meglepetést, hogy ezek szerint ma is léteznek figuránsok, fel sem kapnánk a fejünket, azonban itt küldetésre is futja: "Készítsük el úgy a friss, itthoni gazdaságokból és tavakból érkező halakat, ahogy eddig még senki: újszerűen, izgalmasan és egyszerűen".Az ars poetica nyomán óhatatlanul a múlt századi "egyen halat, legjobb falat" szlogen ugrik be, pontosabban az, hogy ezt a kijelentést azóta sem lehet komolyan venni. Legalábbis itthon.

Annyi biztos, hogy a Halkakas esetében a bisztróság nem menőzés, ez itt nem a gombamód szaporodó ötcsillagos "bistrók" legújabb példánya, inkább kifőzde, annak jó (otthonos) és rossz (extra ételszag) tulajdonságaival.

false

Felszolgálás nincs, a pultnál dolgozó srácok helyett talán stílszerűbb lenne egy harsány néni, pusztán a hangulat kedvéért. Viszont az 1000 forintos halburger után megnyaljuk mind a tíz ujjunkat. A mekis félreértéssel szemben nincs panír, a halból valóban fasírt készült, de - tulajdonképpen ez a legjobb benne - egyáltalán nincs halíze. Mondhatnák erre, hogy akkor minek, de a cuccnak marhahús íze sincs: teljesen egyedi, ráadásul a házikenyeres (zsömlés) csomagolás is tökéletes.

A pisztrángról viszont nem zenghetünk ódát. Rendes adag, rendesen megsütötték, frissnek tűnik, mégis hiányzik belőle valami - lehet, hogy csak a nyár. A mellékelt grillzöldség (550 Ft) viszont egyáltalán nem nyerte el a tetszésünket. A tokhalsteak (1950 Ft) mintha félúton tanyázna az istenített halburger és a hamis marha között, ami részünkről dicséret, de azért a kiváló sült krumplit (550 Ft) jobban az emlékezetünkbe véssük.

Külön meglepetés a répatorta (550 Ft), ami simán veri a cukrászdai példányokat.

A Halkakas szimpatikus, szerethető üzlet, ám azt nem ajánljuk, hogy az itteni étkezés után más nyilvános helyen tegyék tiszteletüket. Ha mégis, akkor előtte mindenképpen öltözzenek át.

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.