A Széchenyi-hegyen, a fogaskerekű végállomásán álló vendéglátóegységet a neve alapján bádogpultos talponállónak gondolná az ember, ám a jól értesültek tudják, hogy erről szó sincs. Nem afféle lacikonyha, amit piacokon látni, inkább egy jelentősebb turistaházra emlékeztet.
De mielőtt belemennénk a részletekbe, nem árt tudni, hogy a Kőbüfé vagy tizenöt éve számít kúlnak, tudja isten, hogy miért. Sikerét leginkább a magyar néplélektanban való jártasságának köszönheti a tulaj: üzletét arra a közismert tényre alapozta, hogy honfitársaink eredendően lusták, és kirándulás ürügyén is inkább valami vendéglátóhelyen múlatják az időt.
| ||
Lehet, hogy tévedünk, de emlékeink szerint a korai Kőbüfé inkább az italozások terepe volt, az ételválaszték kizárólag babgulyásra korlátozódott, ami a növekvő érdeklődés nyomán előbb rántott ilyen-olyanokkal egészült ki, majd jelentős áremelésekkel. Ma már csak azért nem mondják rá, hogy étterem, mert rendelni és fizetni is a pultnál kell, meg különben is, milyen lenne már, hogy "Kőbüfé étterem"?
Kedden, késő délután érkezünk, amikor nem a kapkodós tömegétkeztetés üli torát, bár a hely nem is kong az ürességtől. Lehetünk öten. Odabent régi úttörővasutas és fogasos képekkel próbálták feldobni a hangulatot, másfelől hatalmas televíziókészülékkel, amit stílszerűen a National Geographicra hangoltak.
A legnagyobb meglepetést a barátságos kiszolgálás jelenti - a régi hétvégi tapasztalatok alapján erre nem számítottunk.
A májgaluskalevest (990 Ft) kicsit elsózták, de a két nagyméretű gombócot (ez lenne a galuska?) szerencsére nem, így sikerült valamelyest egyensúlyba hozni a dolgot. A vadassal (1800 Ft) viszont nem nyúlunk mellé. Külön meglepetés, hogy a tálalás kifejezetten belvárosi: szögletes tányéron, "kompozícióban" a cucc, és nemcsak szépen elrendezett. Legfeljebb a zsemlegombóc és a marha aránya zavaró. Az utóbbit elég szűkmarkúan mérték, pedig épp az benne a truváj: rég ettünk ilyen zsenge és ízletes főtt húst.
Volt még egy (két darab) túrógombóc (850 Ft) is, de szóra sem érdemes.
