„A Dob utcai Shalimar több mint tíz éve működik a Klauzál tér mellett, egy szenespincében. Isten tudja, hányszor mentünk el előtte, de az úgy hagyott csuklós vasajtó, a szegényes portál, nem utolsósorban a meredek lépcsők láttán inkább lepusztult borozónak véltük, nem ínycsiklandó mélységnek” – írtuk majdnem tíz éve (Étel, hordó, Magyar Narancs, 2007. november 22.), miután vettük a bátorságot, és kinyitottuk azt a bizonyos ajtót. De szó sincs nosztalgiáról. Hogy Budapest egyik első indiai étterme immár húsz esztendeje létezik, önmagában is hatalmas teljesítmény, hát még ha hozzátesszük, hogy pár évvel ezelőtt előbújtak a pincéből, és átköltöztek az utca túloldalára, ahol előtte a tágas és felszíni, ám annál rosszabb Bar Ladino (Étel, hordó, Magyar Narancs, 2013. január 10.) működött.
Úgy tűnik, az új jövevények a bútorzatot nem nagyon bolygatták, csak a dekoráció változott: krisnák, sivák, tajmahalok. De amíg a pincében úgy éreztük, mozdulni nem lehet tőlük, itt szellősen elférnek. Majdnem telt házra érkezünk szombat este, a fogadtatás udvarias, a kiszolgálás rutinos. Az étlap nagyon használtnak tűnik, kijár belőle a középső két oldal, legfeljebb az árak miatt nem gondoljuk, hogy a múltban is ezt használták. A sós lasszi (650 Ft/dl) friss, de oly sűrű, hogy megakad a szívószálban. A paradicsomleves (700 Ft) szokatlan, a fokhagyma és a menta (?) keveréke elnyom minden mást, viszont kár beletenni a hozzáadott pirított kenyérkockát, mert az egy pillanat alatt nyúlós-szivacsos izévé változik. A mutter paneer (1750 Ft) fűszeres, zöldborsós, paradicsomos alapanyaga kiváló, ahogy a hozzávaló „sajt” is, igazán sajnáljuk, hogy csak mutatóban van benne. Ugyanezt mondhatnánk a shahi chicken kormáról (2490 Ft) is – a kesudiós, mandulás szószt jól eltalálták, ám a csirke mennyisége úgyszintén szerény, de a paneerral ellentétben egy cseppet sem ínycsiklandozó, viszont hideg. Szerény vigasz, hogy a fokhagymás naan (450 Ft) első osztályú.
