Tanti

  • ételhordó
  • 2016. április 1.

Ételhordó

Michelin-csillag festékszaggal

Bevásárlóközpontnak mondják, de az Apor Vilmos téri Hegyvidék nem olyan pláza, ahol hemzsegnének a csellengő fiatalok, a hétvégi programot mozizással, gyorsbüfézéssel elintéző családok. Azt beszélik, hogy ide az elit jár, ennél is szomorúbb, hogy ez az állítás több-kevésbé elfogadott. Mert milyen ország az, ahol az elit bevásárlóközpontba jár? Pontosabban, milyen elit lehet az?

Sokkal érdekesebb, hogy tavaly óta olyan világraszóló nevezetesség van itt, amit nem szabad kihagyni. Egy étteremről van szó, amit úgy dobtak meg a Michelin-csillaggal, hogy még érezni lehetett a nyitás utáni festékszagot. A földszinten lévő Tanti helyén előtte egy Bruno és Bruno névre hallgató egység működött, vélhetően jó konyhával és rossz marketinggel. Addig ugyanis hírét sem hallottuk, míg azt nem írták (a Tantiról), „Brúnóékkal összehasonlítva enyhe fanyalgás vesz erőt az emberen”. Mondanunk sem kell, hogy e kritika közvetlenül a csillagköszörűs érkezése előtt történt, azóta viszont a harsonák zúgnak.

false

A kivételesen ínyenc helyek szokásos módján itt is két műszakos a szolgáltatás, ebéd (12–15 óra) és vacsora más étlappal, árakkal. A háromfogásos déli menüt 4500-ért (két fogással 3700-ért) kínálják, kétféle elő-, három főételből és megint két desszert közül választhatunk. A kiszolgálás első osztályú. A St. Albarynak nevezett karfiolos mogyorós előétel művészi kivitelű, az alapanyagok nagyon passzolnak egymáshoz. Ugyanilyen rendhagyó, ám egyáltalán nem bizarr a távol-keleti wonton (tésztapárna) a petrezselyem veloutéban (krémleves), bár ebből olyan nagyszerű csendéletet nem festhetne az ihletett művész, mint az előzőből. A halgaluskát szó szerint kell érteni. (A hal a galuska…) Ettől válik érdekessé, félúton a ragu meg a krém között, ám inkább elő­étel, mint főfogás. A céklás, krumplis kacsa viszont kétségtelenül főétel (természetesen nem a mennyiség miatt). Kár, hogy sósnak érezzük húst, s ehhez képest ízetlen a krumpli. Ráadásul a cékla mindent elnyom. A desszert, a sóskás-joghurtos pohárkrém zabpehellyel nagyon finom, de a sóskát nem érezzük benne. A legnagyobb meglepetés a kapros túrós palacsinta, pedig nincs agyonvariálva, nem is tettek hozzá semmi különlegeset. Sejtelmünk sincs, mi lehet a titka. Talán csak annyi, hogy valódi alapanyagokból, rendesen elkészítették.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.