Éthosz anthropo daimón – az ember sorsa: a jelleme.
(Hérakleitosz töredékeiből)
Az „egyes sportcélú ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1996. évi LXV. törvényt” módosítják. Ilyenek, hogy a sportigazgatási szerv méltányosságból hozzájárulhat a sportcélú ingatlan „elidegenítéséhez, ha azt azonos vagy hasonló sportcélú értékében egyező, vagy azt meghaladó ingatlan szerzése, építése érdekében kérik”. Magyarán eladhatnak sportpályákat. 2012. április 5-én Sashalmon sajtótájékoztatót tartottunk arról, hogy a Sasvár/Keringő u. sarkán lévő gyönyörű kis lepukkant futballpályát a XVI. kerületi önkormányzat „elidegeníti”. El akarják adni. 91 éves, mint anyukám, 1921-ben alapították sashalmi polgárok, mert volt hozzá, nem is tudom, kedvük. De honnan? Abban a depresszióban, vörös- és fehérterror, Trianon után. Világégés után stb. Volt ethosz. Hely, ahol tartották magukat. Hérakleitosz töredékét sokféleképp fordították: az ember éthosza a daimónja, sajátsága az éthosza, lényege az erkölcsiség. Heidegger szerint a daimón nem erkölcs, nem lelkiismeret, hanem isten, és az éthosz: tartózkodási hely (tehát: az ember tartózkodási helye az isten, magyarán: élj összhangban a teremtővel/teremtéssel!). A sajtótájékoztató alatt két helyi kisegyesület kölyökjátékosai edzettek, a pályán tes’vériesen megosztozva. Ezek ki lesznek onnan paterolva. A kisfiúk abbahagyják, nem fognak kilométereket bumlizni az Ikarus-pályáig. A területet fölparcellázzák, beépítik. Százával szűntek meg pályák Budapesten, ahogy kitört a vadkapitalizmus. Le veau d’or est toujours debout. Ördögi. Ahelyett, hogy radikálisan fejlesztenék a zöldfelületet, beépítenek mindent. Ahelyett, hogy volna szívük, nincs szívük. Összefacsarodik a lelked, ha erre gondolsz. Összeszorul a gyomrod, ha látod. Az Országgyűlés tavaly június 27-én elfogadta a 2011. évi LXXXII. számú törvényt: a látványcsapatsportot (futball, kézilabda, kosárlabda, vízilabda, jégkorong) űző egyesületek, ha a jogszabály alapján regisztráltatták magukat, jogosultak a támogatást a rendkívüli ráfordítások között elszámolni (nem kell vele adóalapot növelniük), és a teljes összeggel a fizetendő társasági adójukat is csökkenthetik 70%-ig. Ha pályákat bezárnak, a kisegyesületek becsuknak. Maradnak a profik. Profi, 70%-ban idegenlégiósokat foglalkoztató magyar futballcsapatok az első-második körben kizúgnak névtelen kis csapatok ellen. Szerencsére, így megússzák, hogy pofozógépek legyenek. Az olimpián magyar nem-látvány nem-csapatsportolók győznek. Ők nem csapat? Nem látvány, ahogy Pars szorongatja Németh Pál arcképét? A kajak négyes lányai nem egy látvány? Nem egy csapat? Hogy Dombi és Kökény 5 centivel nyer, az nem látvány? Szilágyi kardozása nem volt a legnagyobb látvány? Berki lengése nem maga a látvány? És vegyük hozzájuk még Ungvári és Lőrincz Tamás elképesztő, megszállott vehemenciáját. Mert megengedem, ők, ezek a sportok a magyarokon meg legyőzött ellenfele(in)ken kívül senkit nem érdekelnek, hogy a Bolt futása után kiürült stadionban Parsnak még rendesen körbefutnia sem volt szabad: de nekünk mégiscsak ez a látvány, nem? Mi azért, akárhogy is, vagyunk, vagy nem? Lőrincz boldogságában csinál egy dobást az edzőjén, Baji Balázs a 110 gát döntője után fölemeli a sérült Liu Hsziang karját, ez magyar és látvány és csapat és sport.
