A „politikai trilemma” kifejezést Dani Rodrik harvardi közgazdász professzor használja Globalization Paradox, Democracy and the Future of the World Economy (A globalizáció paradoxona, a demokrácia és a világgazdaság jövője) című, 2011-ben megjelent könyvében. Szerinte a „trilemma” abban áll, hogy három dolgot – a globalizációt, a nemzetállami függetlenséget és a nemzeti keretek között működő politikai demokráciát – nem lehet egyszerre akarni; a háromból legfeljebb kettő valósítható meg.
Ha a globalizációt a jelenlegi fejlett formájában akarjuk, amely nem csupán az áruk, szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad mozgását jelenti, de azt is, hogy a nemzeti szabályok és normák igazodjanak valamiféle nemzetközi standardokhoz, az szükségképpen a nemzetállami függetlenség korlátozásához, a nemzetállami keretek között megvalósuló politikai demokrácia sérüléséhez vezet. A politikai demokráciát elvben ki lehetne venni a nemzetállami keretek közül, és a szabályokat, valamint az azok érvényesüléséhez szükséges intézményrendszert egy demokratikus döntési folyamat eredményeképpen nemzetközi szintre lehetne emelni. Ez a „globális kormányzás” koncepciója. Így érvényesülhetne a három tényező közül kettő. A kérdés mármost az, hogy a világ országai tudnak-e, képesek-e, akarnak-e valamilyen globális föderatív rendszerben működni. Aligha. A „globális kormányzás” nem csupán illuzórikus, de az sem biztos, hogy egyáltalán kívánatos.
Ha viszont nemzetállami függetlenséget és nemzeti keretek között megvalósuló politikai demokráciát akarunk, akkor a fentiek szerint definiált globalizáció, amit Rodrik hiperglobalizációnak nevez, nem működhet.
Ez a tétel az egész világot érintő globális politika és gazdaság szintjén viszonylag könnyen belátható és elfogadható, különösen akkor, ha figyelembe vesszük a 2008 óta tartó válság tapasztalatait, amelyek nem utolsósorban a jelenlegi (hiper)globalizációs modell kritikájának alapjait is adják.
Az Európai Unió esete minősített példája ennek a tételnek. Az unió fejlődésében az 1992-es maastrichti megállapodás jelentette a fordulatot. Ez volt az a pillanat, amikor Európa nagyobb része a szoros politikai-pénzügyi integráció mellett döntött, amelynek legfontosabb eleme kétségkívül a közös pénz létrehozásával kapcsolatos döntés volt. Ám az országok sem Maastrichtban, sem azóta nem egyeztek meg abban, hogy pontosan mit is jelent a politikai-pénzügyi integráció; kiváltképp jelenti-e, hogy egy szupranacionális – országok feletti – szervezet venné át a nemzeti kormányok jogkörét az adóbevételek elköltésének mikéntjét illetően. Márpedig a politikai demokrácia egyik, ha nem a legfontosabb eleme a költségvetéssel – a bevételekkel és kiadásokkal – kapcsolatos autonómia. Ehelyett lettek az elhíresült maastrichti kritériumok, az országok által önként vállalt kötelezettségek, amelyeket elsőként épp az integráció két bajnoka, Németország és Franciaország szegett meg – egyébként minden következmény nélkül – alig néhány évvel azok elfogadása után.
A világgazdasági válság, amely jelentős mértékben az Európai Unió válsága, még nyilvánvalóbbá tette a „trilemma” létezését Európában. A szoros integráció feltételei között a válságkezelés a nemzeti jogkörök egyre nagyobb részének átadását igényelné egy nemzetek feletti központ számára, amelynek viszont nincs politikai értelemben vett legitimitása. Ám ha lenne is, a nemzeti politikák és a mögöttük álló választói csoportok láthatóan ezt egyáltalán nem támogatják. Nem támogatták akkor sem, amikor „futott a szekér”, most pedig a válság, illetve a válságkezelés idején – amiért sokan az „arctalan” brüsszeli bürokráciát okolják – még kevésbé támogatják.
Az orbáni szabadságharc ennek a vonakodásnak csupán egy szélsőséges megnyilvánulása, ami azonban számunkra tragikus módon összekapcsolódik a rezsim antidemokratikus belpolitikájával és több mint vitatható gazdaságpolitikájával. Így aztán egy vitatható, de legitim állásponttal hitelesít egy tökéletesen illegitim politikai és gazdasági koncepciót.
Ám a dolog lényegét tekintve ugyanezt az euroszkeptikus álláspontot látjuk az unió számos országában Csehországtól Nagy-Britannián keresztül Svédországig.
Jelenleg az európai politika a kör négyszögesítésének hálátlan feladatával van elfoglalva; hogyan lehet növelni a nemzetek feletti kompetenciákat a nemzeti függetlenség megőrzésével egyidejűleg. A megoldás ez idő szerint az új pénzügyi stabilitási megállapodás, amely 2013. január 1-jén lépett a maastrichti megállapodás helyébe. Ez továbbra is nemzeti hatáskörben tartja a költségvetési egyensúly kérdését, ám a korábbinál szigorúbb és főleg automatikus szankciókat irányoz elő a vétkesek számára.
Nehéz elhinni, hogy ez lenne az utolsó szó a kérdésben; az unió helyzete most nagyjából olyan, mint a teniszezőé, aki a labdamenet közben a T vonalon találja magát. A teniszezők tudják, hogy a játékos játszhat biztonsági játékot az alapvonalon, és játszhat kockázatosat a hálónál. Mind a kettőnek megvannak a maga előnyei, és persze a kockázatai is. Ám nem játszhat a T vonalon (a pálya közepén), mert abból csak bukás lehet.
Az unió 1992-ben elindult a háló felé. De megállt a T vonalnál. Visszafelé már nem vezet út, előre menni rettenetesen nehéz.
