Figyeljünk Amartya Senre!

Felcsuti Péter

A jelenleg regnáló kormány a középosztály megerősítését helyezi gazdaság- és társadalompolitikája középpontjába kimondva-kimondatlanul azt remélve, hogy annak jólétéből valamennyi majd az alacsonyabb néprétegek számára is „lecsurog”.

Ez a furcsa nevű (kiejtése: Ómorto Sen) indiai közgazdász 1998-ban kapott Nobel díjat elsősorban az éhínségek, a szegénység és a nemek közötti egyenlőtlenség terén végzett kutatásai elismeréseképpen. A közgazdaságtudomány Teréz anyjának, a közgazdaságtudomány lelkiismeretének is nevezik. Több, mint 90 egyetem és akadémia fogadta tiszteletbeli tagjává, illetve adományozott neki címet. Többek között egyik vezetője volt annak a tudósokból álló bizottságnak is, amely Sarkozy francia köztársasági elnök felkérésére a gazdasági növekedés mérésének alternatíváival foglalkozott (l. eggyel korábbi bejegyzésem).

Sen a szabadsággal, az igazságossággal és a jóléttel foglalkozva bevezeti a képességközpontú megközelítést. A szabadság kétféle definíciója közül (kényszerektől való mentesség – negatív szabadság, és hogy mit tud az egyén megtenni, azaz valamire való szabadság – pozitív szabadság) a pozitív megközelítésben elsőrendűvé válik a célokhoz rendelt eszközök megléte vagy hiánya. Ebben az értelemben Sen a szegénységet a képességek hiányaként fogja fel; azokról a képességekről van szó, hogy az egyén hosszú életet éljen, jól táplálkozzon, egészséges lehessen, gazdasági tranzakciókat végezzen és részt vegyen a közéletben, hogy képviselhesse politikai és más érdekeit, stb.

A képességközpontú megközelítés szemben áll a hagyományos közgazdaságtan hasznosság alapú megközelítésével (amikor a racionális egyének jólétük – hasznosságuk – maximalizálásra törekszenek). És a legfontosabb: a képességközpontú megközelítés az így definiált szabadságot társadalmi kötelezettségként fogja fel, azaz a közösségnek elsőbbséget kell biztosítania az egyéni szabadságok minél teljesebb megvalósulásának.

Több tucatnyi műve közül magyarul csupán A fejlődés, mint szabadság jelent meg még 2003-ban. Amennyire meg tudom ítélni, különösebb visszhangot nem váltott ki, nézetei a szűk szakmai vitákban megjelennek, ám nem részei a szélesebb közéleti illetve politikai közbeszédnek.
Pedig azok lehetnének.
Korábban a véleményformáló elit talán szégyenlősen hallgatott róla, mára már azonban szinte közhely, hogy a szegénység méretét és intenzitását tekintve a legsúlyosabb társadalmi problémák egyike Magyarországon. Eltérő becslések szerint több mint egy millió ember él tartósan a szegénységinek tekintett küszöb alatt (lakásra, élelelemre, fűtésre, rezsire nem jut elég pénz) és nagyjából háromszázezren élnek mélyszegénységben.

Sent követve a szegénység természesen korántsem csupán anyagi - jövedelmi kérdés, az érintettek jellemzően alacsonyabb iskolázottságúak, rosszabb az egészségi állapotuk, részvételük a közéletben, különösen, ami érdekérvényesítő képességüket illeti, igen korlátozott és a sort lehetne folytatni; a lényeg, hogy ezek a deprivációk összeadódnak és egymást erősítik.

Magyarországon a szegénységkutatás igen fejlett, ám megállapításai kevéssé jelennek meg a közbeszédben, a gyakorlati politizálás tekintetében pedig kifejezetten nagy a tanácstalanság. A helyzet talán még ennél is rosszabb; a jelenleg regnáló kormány a középosztály megerősítését helyezi gazdaság- és társadalompolitikája középpontjába kimondva-kimondatlanul azt remélve, hogy annak jólétéből valamennyi majd az alacsonyabb néprétegek számára is „lecsurog”. Addig a szegénységpolitika a rendvédelem a közmunka és az oktatáspolitika valamilyen kombinációjában merül ki.

Ezért kellene figyelnünk Amartya Sen-re.
Hivatkozott könyvében például arról ír, hogy a szegénységben élő amerikai feketék a magasabb jövedelem ellenére sokkal rosszabb halálozási statisztikákkal rendelkeznek, mint számos fejlődő, köztük afrikai országbeli társuk. A jövedelem önmagában tehát biztosan nem elégséges az így értelmezett szabadsághiány megszüntetéséhez. Sen tehát különbséget tesz az alacsony jövedelemmel és az elégtelen képességekkel mért szegénység között. Pusztán a jövedelem növelésére irányuló erőfeszítések nem lehetnek eredményesek, ha nem fejlesztjük az érintettek képességét, hogy a megszerzett pénz révén a pozitív szabadság – valamire való szabadság – is jellemezze őket.

Gondolkozzunk el egy pillanatra a következő gondolatmeneten: „Veszélyes a szegénységet szűken, jövedelemhiányként értelmezni, majd azon az alapon igazolni az oktatásba, az egészségügybe és egyebekbe való beruházást, hogy az jó eszköz a jövedelmmel mért szegénység csökkentésére. Ez a célok és az eszközök összezavarása lenne.... A képességek bővítése segíti, hogy az emberek élete gazdagabbá...váljon.”
Helyettesítsük be a ’gazdagabb’ jelzőt, a ’tartalmas’, ’élhető’, ’emberhez méltó’ szavakkal, és jobban megértjük, mire gondol a szerző.

Ez az etikai mozzanat teszi Sen közgazdasági és társadalompolitikai nézeteit annyira vonzóvá, ennek az etikai szempontnak kellene megjelennie a szegénységről történő hazai közgondolkodásban és politikai cselekvésben is.

Neked ajánljuk