A napokban Kántorjánosiban jártam, ami egy nagyjából 2500 fős község, mintegy 30 km-re Nyíregyházától. A falu sokkal jobb benyomást kelt, mint sok más magyarországi település, ahol a lakosság jelentős része cigány. Ennek ellenére munkalehetőség egyszerűen nincs, vagy ha van, az olyan, amiről a magamfajta fővárosi látogató nem akarja elhinni, hogy a mai Magyarországon létezhet: például hagymatisztítás fűtetlen helyiségben, feketén, egy egész éjszakai (nagyjából 10 órás) munkáért 1500 forint.
Kántorjánosi a színhelye a kísérleti Kiútprogram talán legsikeresebb akciójának: 31 cigány ember, többségük asszony, uborkát termesztett a nyári hónapokban, amelyet egy integrátor átvett és kifizetett. A vállalkozáshoz kert nagyságú földre van szükség, amit az érintettek bérelnek, illetve tulajdonolnak, valamint egyszeri beruházásra (kút, csövek-csapok a csepegtető öntözéshez, szivattyú, kézi permetező, oszlopok) – nagyjából 150 ezer forint összegben, amit a Kiútprogram biztosított számukra hitelként. A palántákat és a növényvédő szereket az integrátor adta a jövőbeni termés előlegeként. Ő egyszersmind az újdonsült vállalkozók oktatásáról is gondoskodott.
Az első szezon fenntartás nélkül sikeresnek volt mondható, a vállalkozók mindegyike megtanulta az uborkatermesztést, elfogadható mennyiségű és minőségű uborkát termelt, amiből képes volt a hitel visszafizetésére és valamennyi pénze is maradt. Jövőre mindegyikük szeretne nagyobb területen ültetni, és biztosak abban is, hogy – jobban elsajátítva a dolog csínját-bínját – nagyobb fajlagos árbevételt érnek majd el.
Ez a dolog – ha úgy tetszik – üzleti része, ami nagyon fontos, de nem minden.
Ezek az asszonyok egymás szavába vágva újra és újra elmondták, hogy dolgozni akarnak, nem segélyből élni; hogy bármilyen munkát elvállalnak, csak pénzt kereshessenek, amiből eltarthatják a családjukat; hogy a legnagyobb félelmük, hogy télen nem lesz munka, ezért a gyerekeik éhesen fognak iskolába menni.
Nem szeretnék egyetlen ilyen látogatásból általánosítani; ahogy a bevezetőben említettem, Kántorjánosi és az asszonyok, akikkel találkoztam, talán az átlagosnál jobb helyzetben vannak. De ez a „jobb helyzet” is csak annyit jelent, hogy képesek élni a lehetőséggel, ha azt valaki – adott esetben a Kiútprogram és egy becsületes vállalkozó együttesen – biztosítja számukra. Hozzáteszem, a Kiútprogram nem csupán a hitelről gondoskodott, terepmunkásai elképesztően nagy munkát végeztek, hogy a vállalkozások elindításának ezernyi jogi és bürokratikus akadályát elhárítsák. Ezen túlmenően rábeszélték az asszonyokat, hogy elvégezzék a nyolc általánost (akinek nem volt), segítettek az újdonsült vállalkozóknak megtanulni az uborkatermesztés technológiáját, folyamatosan pénzügyi-adózási-könyvelési segítséget nyújtanak számukra.
Az eredmény bármilyen mércével mérve figyelemre méltó; nem csak arról van szó, hogy a programban részt vevők anyagi helyzete javul, illetve megtanulják és alkalmazzák a piaci rendszerek játékszabályait. Eközben – mert szigorúan a fehér gazdaságban működnek – járulékot fizetnek, ami természetesen jó az államnak, de jó nekik is, mert növekszik az önbizalmuk, az önbecsülésük, egyáltalán nem utolsósorban a fellépésük; egyszóval a képességük, hogy ugyanolyan tagjai legyenek a társadalomnak, mint akárki más.
Hogy ez pénzbe kerül és alkalmasint nem is kevésbe, az nem vitatható. De a közmunka is pénzbe kerül (legalább annyiba, mint a Kiútprogram), és esély sincs arra, hogy akár csak közelítőleg olyan javulást hozzon a résztvevők életében, mint amilyet a Kiútprogram hozott a kántorjánosi cigány asszonyok életében.
Jövőre újabb 100 ember kapcsolódhatna a programba, ha képesek vagyunk a szükséges pénzeket összeszedni.
