Olyan országban élünk, ahol jól megy a sora annak, akit a mi Miniszterelnökünk szeret. Szereti például a futballt és a futballistákat: szeretete jeleként ezért futballpályák épülnek-újulnak meg, klubok számíthatnak vállalati adóforintok milliárdjaira, amelyeket a költségvetés átenged számukra. A mi Miniszterelnökünk szereti a könyvkiadást is, feltéve, hogy olyasvalaki ad ki könyveket, aki őt szereti. Ilyenkor az illető akár 300 millió állami forintot is elkölthet erre a nemes célra. És a táncművészet is megérdemli a szeretetet, kiváltképp, ha a mi Miniszterelnökünk barátja az érintett táncegyüttes vezetője, akinek egyébként tökéletesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a Jóisten nem demokrata. Végül is Jézus megmondta, hogy akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik az is, amije van.
A miniszterelnöki szeretet egyébként a mi Miniszterelnökünk első kormányzása idején a filmművészetre is kiterjedt, és csak remélni lehet, hogy ez a mostaniban is így marad. Miniszterelnöki barátok és lelki társak biztosan vannak még szép számmal a művészvilágban is.
És persze a fogászati turizmus is szerethető; ekkor a leghelyesebb, ha a mi Miniszterelnökünk a saját fogászára bízza a milliárdos állami pénzek célirányos elköltését. A terrorelhárítást pedig igazán érdemes szeretni, ezért mi sem természetesebb, hogy a mi Miniszterelnökünk ezt a fontos funkciót kiveszi a hagyományos szervezeti keretek közül, saját hatáskörébe rendeli, és kétség sem férhet ahhoz, hogy bölcsen döntött akkor is, amikor a többmilliárdos költségvetésű új szervezet vezetői feladatára éppen korábbi testőrét találta a legalkalmasabbnak.
Ám jaj annak, akit a mi Miniszterelnökünk nem szeret. Mondjuk a bankoknak vagy a multinacionális cégeknek, kiváltképp, ha a szolgáltatószektorban működnek. A szolgáltatásokat a mi Miniszterelnökünk határozottan nem szereti; a kemény fizikai munkát, a műhelyszagot, a mezei munkát igen, de a szolgáltatásokat, a kereskedelmet és általában a spekulációgyanús dolgokat nem szereti. Érthető ezért, hogy az ilyen erkölcstelen és haszontalan dolgokkal foglalkozó vállalatokat különadókkal sújtja, ezek persze nem méltók arra sem, hogy betartsa a velük kötött megállapodásokat, és általában megérdemlik, hogy úgy bánjon velük, mint a kapcaronggyal, ha már – mondjuk bankok esetében – elkövették azt a csacskaságot, hogy egyenként több száz milliárd forintot fektettek be ebben az országban.
A mi Miniszterelnökünk nem szereti Brüsszelt és az IMF-et sem, de ezekkel egyelőre még nem foglalkozik, talán nem is kell, hiszen előbb-utóbb úgyis a történelem szemétdombjára kerülnek.
Amit aztán a hírek szerint borzasztóan nem szeret a mi Miniszterelnökünk, az a szerencsejáték, egészen pontosan azt a fajta szerencsejátékot nem szereti, amit játéktermekben, netán kocsmákban űznek. Ha egy állami cég vagy a mi Miniszterelnökünk egyik barátja által működtetett kaszinóban folyik szerencsejáték, azzal végül is nincs semmi baja. A többit azonban tűzzel-vassal ki kell ebrudalni, akár egy nap alatt is. Nincs kártérítés, nincs türelmi idő, ahogy a tőlünk nyugatra eső, de erkölcsi-jogi szempontokból mélyen alattunk álló országokban szokás; a nem jó helyen folyó szerencsejátéknak 30 napon belül el kell tűnnie a magyar föld színéről. Igaz, eközben üzleti vállalkozások mennek tönkre, állások szűnnek meg, emberek kerülnek az utcára. De mit tegyünk, ahol vágják a fát, ott bizony hullik a forgács.
Ha meggondoljuk, szerencsés nép vagyunk, nekünk nincs szükségünk intézményekre, rendszerekre, törvényekre. Több mint elég, ha van egy Miniszterelnökünk, bátran hagyatkozhatunk az ő csalhatatlan ösztönére, ízlésére, hobbijaira és más kedvenc időtöltéseire. Abban is bízhatunk, hogy baráti és hódolói köre épp elég nagy, hogy a szeretete tárgyát képező fontos feladatok elvégzésére mindig megtalálja a legalkalmasabb embert. A leghelyesebben ezért akkor járunk el, ha őszinte szívvel megszeretjük mindazt, amit a mi Miniszterelnökünk szeret, és bízunk azokban, akiket a mi Miniszterelnökünk szeretetével kitüntet. Amit pedig ő nem szeret, azt jogos felháborodással, a nem szeretett dolgok elkövetői iránti kérlelhetetlen haraggal a szívünkben elutasítjuk.
