A mi Miniszterelnökünk

Felcsuti Péter

A mi Miniszterelnökünk nem szereti Brüsszelt és az IMF-et sem, de ezekkel egyelőre még nem foglalkozik, talán nem is kell, hiszen előbb-utóbb úgyis a történelem szemétdombjára kerülnek.

Olyan országban élünk, ahol jól megy a sora annak, akit a mi Miniszterelnökünk szeret. Szereti például a futballt és a futballistákat: szeretete jeleként ezért futballpályák épülnek-újulnak meg, klubok számíthatnak vállalati adóforintok milliárdjaira, amelyeket a költségvetés átenged számukra. A mi Miniszterelnökünk szereti a könyvkiadást is, feltéve, hogy olyasvalaki ad ki könyveket, aki őt szereti. Ilyenkor az illető akár 300 millió állami forintot is elkölthet erre a nemes célra. És a táncművészet is megérdemli a szeretetet, kiváltképp, ha a mi Miniszterelnökünk barátja az érintett táncegyüttes vezetője, akinek egyébként tökéletesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a Jóisten nem demokrata. Végül is Jézus megmondta, hogy akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik az is, amije van.

A miniszterelnöki szeretet egyébként a mi Miniszterelnökünk első kormányzása idején a filmművészetre is kiterjedt, és csak remélni lehet, hogy ez a mostaniban is így marad. Miniszterelnöki barátok és lelki társak biztosan vannak még szép számmal a művészvilágban is.

És persze a fogászati turizmus is szerethető; ekkor a leghelyesebb, ha a mi Miniszterelnökünk a saját fogászára bízza a milliárdos állami pénzek célirányos elköltését. A terrorelhárítást pedig igazán érdemes szeretni, ezért mi sem természetesebb, hogy a mi Miniszterelnökünk ezt a fontos funkciót kiveszi a hagyományos szervezeti keretek közül, saját hatáskörébe rendeli, és kétség sem férhet ahhoz, hogy bölcsen döntött akkor is, amikor a többmilliárdos költségvetésű új szervezet vezetői feladatára éppen korábbi testőrét találta a legalkalmasabbnak.

Ám jaj annak, akit a mi Miniszterelnökünk nem szeret. Mondjuk a bankoknak vagy a multinacionális cégeknek, kiváltképp, ha a szolgáltatószektorban működnek. A szolgáltatásokat a mi Miniszterelnökünk határozottan nem szereti; a kemény fizikai munkát, a műhelyszagot, a mezei munkát igen, de a szolgáltatásokat, a kereskedelmet és általában a spekulációgyanús dolgokat nem szereti. Érthető ezért, hogy az ilyen erkölcstelen és haszontalan dolgokkal foglalkozó vállalatokat különadókkal sújtja, ezek persze nem méltók arra sem, hogy betartsa a velük kötött megállapodásokat, és általában megérdemlik, hogy úgy bánjon velük, mint a kapcaronggyal, ha már – mondjuk bankok esetében – elkövették azt a csacskaságot, hogy egyenként több száz milliárd forintot fektettek be ebben az országban.

A mi Miniszterelnökünk nem szereti Brüsszelt és az IMF-et sem, de ezekkel egyelőre még nem foglalkozik, talán nem is kell, hiszen előbb-utóbb úgyis a történelem szemétdombjára kerülnek.

Amit aztán a hírek szerint borzasztóan nem szeret a mi Miniszterelnökünk, az a szerencsejáték, egészen pontosan azt a fajta szerencsejátékot nem szereti, amit játéktermekben, netán kocsmákban űznek. Ha egy állami cég vagy a mi Miniszterelnökünk egyik barátja által működtetett kaszinóban folyik szerencsejáték, azzal végül is nincs semmi baja. A többit azonban tűzzel-vassal ki kell ebrudalni, akár egy nap alatt is. Nincs kártérítés, nincs türelmi idő, ahogy a tőlünk nyugatra eső, de erkölcsi-jogi szempontokból mélyen alattunk álló országokban szokás; a nem jó helyen folyó szerencsejátéknak 30 napon belül el kell tűnnie a magyar föld színéről. Igaz, eközben üzleti vállalkozások mennek tönkre, állások szűnnek meg, emberek kerülnek az utcára. De mit tegyünk, ahol vágják a fát, ott bizony hullik a forgács.

Ha meggondoljuk, szerencsés nép vagyunk, nekünk nincs szükségünk intézményekre, rendszerekre, törvényekre. Több mint elég, ha van egy Miniszterelnökünk, bátran hagyatkozhatunk az ő csalhatatlan ösztönére, ízlésére, hobbijaira és más kedvenc időtöltéseire. Abban is bízhatunk, hogy baráti és hódolói köre épp elég nagy, hogy a szeretete tárgyát képező fontos feladatok elvégzésére mindig megtalálja a legalkalmasabb embert. A leghelyesebben ezért akkor járunk el, ha őszinte szívvel megszeretjük mindazt, amit a mi Miniszterelnökünk szeret, és bízunk azokban, akiket a mi Miniszterelnökünk szeretetével kitüntet. Amit pedig ő nem szeret, azt jogos felháborodással, a nem szeretett dolgok elkövetői iránti kérlelhetetlen haraggal a szívünkben elutasítjuk.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.