Luca Guadagnino megindítóan iróniamentes „sztár vagyok és ember” ábrázolásának önnön komolysága sem tehet keresztbe, amikor olyan színészek művészkednek a festői dél-olasz szigeten, mint a némaságba burkolózó Tilda Swinton (rocksztár) és a bánatát hiperaktivitásba fojtó Ralph Fiennes (a rocksztár régi szerelme). Az új szerelmek és frissebb húsok posztján sem csak mutatós testek, hanem korrekt színészek – Matthias Schoenaerts és Dakota Johnson – csábítgatnak: az előbbi némi kigyúrt morózusságot (fontos művésztulajdonság), az utóbbi lolitás csáberőt csempész a szép lassan érlelődő drámába. Ha netán elfelednénk, hogy itt valami makacsul érlelődik, forr, sőt, egyenesen bugyog, mert gyarló módon belefeledkeztünk a nekünk tetsző testrészekbe (a vetkőzési kényszer a realizmus része, hiszen délen meleg van), szóval, ha egy kicsit is ellankadna a drámai készenlét, egy-egy nem metafora, hanem egészen valódi kígyó kúszik be a képbe – lám, szegény hüllőket is elérte a színészi skatulya. Fiennes és Swinton kicsit jobban jártak a rájuk osztott szerepekkel, Tilda némasága (ó, igen, a rocksztárnak rosszak a hangszálai) és Ralph kapuzárási pánik performance-a kellemes változatosság mindkettejük repertoárjában. Ám az olyan közügyek, mint a menekültválság mintegy mellékes beleszövése a négyek luxusdrámájába, tán még a kígyóknál is kínosabb. Értjük, értjük, hogy európai művészként olykor előveszi az embert, hogy Európáról is mondjon valamit, de ennek inkább egy filmeseknek rendezett, brüsszeli állófogadáson lenne a helye.
Forgalmazza a JIL
