Főhősünk mogorva majdnem-hatvanas özvegyember, aki nem finomkodik embertársaival: lakókörnyezetében nem tűri a zajongást, a szabályszegést, a visszaélést mások tehetetlenségével. Nem szereti, ha leértékelésnek nevezik az upsellinget és gondoskodásnak az egészségpénztári ügyeskedést. De legfőként azt nem szereti, amikor nyegle ficsúrok, a vasúttársaság menedzserei „új lehetőségnek” nevezik az ő lapátra tételét – 43 évnyi szolgálat után, egyik napról a másikra.
Ebből az alaphelyzetből kibomolhatna a fogyasztói társadalom hazugságrendszerének kritikája, amelyben az átverés átverésnek, a hülyeség hülyeségnek neveztetik – a film alapját képező milliós olvasottságú, megnyerő stílusú lektűr ezzel kacérkodik. A filmváltozat létrehozója (Hannes Holm családi vígjáték-specialista) viszont a tolerancia üdvözítő voltáról szóló propagandaanyaggal próbál sikert aratni. Szakszerű könnyfacsarás közben tekintünk vissza Ove viszontagságos, tragédiákban gazdag életére, korai árvaságára, elvesztett gyermekére, megbénult, majd elhunyt feleségére. A propagandafázisban pedig lassan kiderül, hogy van ennek a zord embernek szíve, sőt ez a szív aranyból van és nagy. A mizantróp hős megnyílik bevándorló és homoszexuális embertársai felé, sőt még egy kóbor macskát is magához fogad. Mindezek azonban nem lejátszódnak, emberi reakciók segítségével közölt érzések és energiák összjátékaként, hanem bekövetkeznek, vagyis a színészek előadják a kívánatos mondanivalót. Ezek pedig egytől egyig szentimentális klisék közé ékelt felszínes jelszavak.
Forgalmazza a Vertigo Média
