De ne szaladjunk ennyire előre: Manhattanben járunk, a városban, mely finoman szitáló hóesésben minden más városnál alkalmasabb a komolyzenészek lelkében dúló finom viharok érzékeltetésére. Egy másodhegedűst látunk feltűnni a hóborította Central Park elégikusan lejtő lankáin; Philip Seymour Hoffman az, akit mintha csak a mélyen magukba forduló kocogók alakítására teremtett volna az off-Broadwayre sűrűn kilátogató jóisten. A másodhegedűsnek az a baja, hogy nem ő az elsőhegedűs. Az elsőhegedűsnek meg a másodhegedűs lánya a baja. Kihagytunk volna még egy vonóst? Igen, ki (ő a másodhegedűs szintén zenész felesége, aki az elsőhegedűs felé kacsingat), de a sok hegedű közt ideje megemlékezni a csellóról is: a vonósnégyes csellistáján, akit a minden hangszeren és lőfegyveren hitelesen játszó Christopher Walken alakít, a kezdődő Parkinson jelei mutatkoznak, s ez érzékenyen érinti a sok vonóst. Egyedül az időjárást hagyják hidegen a fokozódó kvartettfeszültségek: a hó finoman szitál, mint egy szép Pissarrón, az elsőhegedűs pedig olyan ridegen néz, mint Daniel Auteuil, midőn mizantróp hegedűkészítőt alakított egy másik vonós giccsben (Claude Sautet: Dermedt szív). Manhattanben sok hó esik, és sok szó esik Beethovenről, ám alighanem mindenki a dugásra gondol. Eretnek gondolat ez ilyen szépen szitáló hóesésben.
Forgalmazza a Vertigo Média
