Magyar Narancs: Boston után rögtön a mennyország jön – tartja a mondás, érzékeltetve, hogy nincs ennél katolikusabb nagyváros Amerikában. Változott valamit a közhangulat, hogy önök nyilvánosságra hozták, hogy a legfelsőbb egyházi vezetés hosszú idő óta tudott az egyházmegye papjainak gyerekmolesztálási ügyeiről, és jelentős erőfeszítéseket is tett, hogy eltussolja azokat?
Michael Rezendes: Hogy Boston után a mennyország jön – ezt maga Bernard Law mondta, amikor Boston érsekévé nevezték ki. Jól emlékszem, milyen közhangulat fogadta: nagy bizakodás. Az előző érsek nem volt népszerű, de Law, ez a termetes, közvetlen, hátlapogató alak remekül beleillett a Bostonban uralkodó katolikus politikai kultúrába. Remekül értett a politika nyelvén, rendkívül dörzsölt játékosnak számított. Mondanom sem kell, egészen más volt a közhangulat, amikor 2002 decemberében kénytelen volt a botrányok miatt lemondani. Az egész város úgy érezte, hogy Law elárulta őket. Az őszinte lelkesedést mintegy két évtized elteltével hatalmas csalódás követte.
MN: Mark, öné a film nagyjelenete; a profi újságíró csalódik az egyházban, és szabadjára engedi az érzelmeit.
Mark Ruffalo: Magam is katolikus neveltetésben részesültem. Fiatalon fordítottam hátat az egyháznak, túl sok volt nekem a papi képmutatás. Nem a tanításokat tagadtam meg, azok a mai napig velem vannak, csak a szervezetet.
| ||
MN: Hol nagyobb a képmutatás: Hollywoodban vagy a katolikus egyházban?
MRu: Hollywoodról mondják, hogy csupa hókuszpókusz az egész, az egyház meg az igazság fellegvára. De néha mintha fordítva lenne.
MN: Találkozott a pedofil papok áldozataival?
MRu: Az egyikükkel, Phil Savianóval, s valamennyi áldozat vallomását olvastam, meg azokat a leveleket is, melyeket a molesztált gyerekek szülei írtak az érseknek. Hát, azt az érzést nem lehet szavakkal kifejezni! Ami ott le van írva – ahhoz képest mi csak a felszínt kapirgáltuk. Ahogy az egyik szülő arra nyit be, hogy a pap a lányát molesztálja… Csoda, hogy hirtelen felindulásában nem végzett a pappal. Olyan is volt, hogy egy testvérpárt, egy fiút és egy lányt molesztáltak.
MN: A molesztáló papokkal találkoztak?
MRu: Közülük senkivel sem. De a papok levelei, azok aztán a legelborzasztóbbak. Ahogy hozzáállnak a tetteikhez. Nem egy azzal védekezik, hogy amit tett, az valójában a tradíció része. Hát, miért kell akkor olyan nagy ügyet csinálni belőle, amikor ez is része a papi hivatásnak… Ilyeneket mondanak. Ott van Paquin atya nyilatkozata: „De hát, kérem, ez része a hivatásunknak” – mondta a pap. Beteg dolog!
MN: Lehet, hogy a papi életforma megváltoztatása jelentené a megoldást? A cölibátus eltörlése például...
MRu: Mike, ez a te szakterületed.
MRe: Ha megnézni a katolicizmus eredetét, azt látja, hogy a kezdetek során nem volt előírva a cölibátus, már jó ezer évvel benne jártunk az egyház történetében, mire előírássá vált. Számomra teljesen egyértelmű, hogy a cölibátus irreális elvárás. Szexuális lények vagyunk mindannyian. Elvárni egy paptól, hogy szex nélkül élje le az életét - ez, úgy ahogy van, életszerűtlen, azt gondolom. Nem akarok semmit sem leegyszerűsíteni, ezért csak annyit mondanék, hogy igen, meggyőződésem szerint a cölibátus is része ennek a nagyon is összetett problémának.
MN: Amikor az egyház végül elkezdett bocsánatot kérni, az esetről szóló írásokból úgy tűnik, leginkább azért tették, mert féltek, hogy megcsappannak a támogatások. Dollármilliókat veszthettek volna, ezt a politikában damage controlnak hívják.
MRe: Ez lehetett a dolog mögött. Nézze, a katolikus egyháznál nem volt nagyobb hatalmú szervezet Bostonban. Hatalmas pénzek folytak be a kasszába, aminek nagy részét, ezt se felejtsük el, egy sor jó ügy érdekében használták fel. Sokat tett és ma is sokat tesz az egyház a szegényekért. A bocsánatkérések első hulláma azonban tényleg nem volt más, mint tudatos PR-tevékenység. Mindenekelőtt az egyház hírnevének védelmét szolgálták. Mint tudjuk, nem jártak sikerrel.
MN: Az oknyomozó újságírásnak erre a válfajára – a célnak rendelt, külön újságíró-csapat, hosszú hónapokig tartó, szívós aprómunka – még ma is van igény?
MRe: Végül is, még mindig a Globe oknyomozó csapatának, a Spotlight-nak dolgozom, és többen is vagyunk ma, mint voltunk 2001-ben, amikor a katolikus egyház molesztálási ügyeivel foglalkoztunk. A spotlight-os kollégáim nemrég fejeztek be egy teljes éven át tartó vizsgálatot – egy nagy bostoni korház ügyeit tárták fel. Csak az igazán rövidlátó szerkesztők gondolják úgy, hogy spórolhatnak valamit azzal, ha költségcsökkentési okokból megszabadulnak az oknyomozó részlegtől.
*
Magyar Narancs: A film szerint már jóval korábban is lehetőségük lett volna feltárni ezt az egészet. Nem neheztelt ezért önmagára, hisz ön vezette a Spotlight csapatát?
Walter Robinson: Utólag sajnos joggal érezhettük, hogy a Globe szerkesztői, de ez más szerkesztőségekre is igaz, szóval hogy mindnyájan túl sokáig és túl nagy tisztelettel viseltettünk a katolikus egyház iránt. Mintha valami megfellebbezhetetlen erkölcsi hatalomnak adóztunk volna. Akadtak árulkodó jelek, amiknek nem tulajdonítottunk kellő fontosságot. Ha egy pap lebukott gyerekmolesztálás miatt, a katolikus egyház rögtön azt szajkózta, hogy elszigetelt esetről van szó, semmiben nem különbözünk az anglikánoktól vagy a lutheránusoktól. Mindeközben pontosan tudták, hogy több ezer papjuk molesztált gyerekeket, és az egyház igen hatékonyan tussolta el ezeket az ügyeket. Az elején nem jeleskedtünk a felderítésben, ez igaz, de végül csak mi voltunk, akik megtörték a hallgatás kódját.
| ||
MN: A bostoni rendőrség is sok mindent elnézett a papságnak.
WR: Nem is olyan rég Boston Írország volt kicsiben: az egyház a mindennapi élet minden területére befurakodott. Ma ez már messze nincs így, a 2002-es, 2003-as leleplezések hatására az egyház szerepe összezsugorodott, pedig itt emberemlékezet óta a kardinálisé volt a legnagyobb politikai hatalom.
MN: Amikor a Spotlight újságírói úgy érzik, megvan a sztorijuk, leleplezhetnek 50 pedofil bostoni papot, a főszerkesztőjük arra ösztönzi önöket, hogy folytassák a nyomozást. Bizonyítsák, hogy a molesztálások eltussolása rendszerszerűen működött. Egyszer pedig ön hűti le az újságíróját, hogy nem elég, ha csak egy esetben bizonyítják, hogy a kardinális tudott a molesztálásról; addig kell folytatni, míg kiderül, Law ugyanezt tette a 90 másik pedofil pap ügyében is. Mennyire volt frusztráló a várakozás?
WR: A film pontosan mutatja, hogyan fakadt ki a kollégám, Mike Rezendes, amikor azt mondtam neki, még várnunk kell, tovább kell folytatnunk a nyomozást, mert az anyagnak bombabiztosnak kell lennie. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna, ami ezekkel a gyerekekkel! – ordítja a Mike-ot alakító Ruffalo, ahogy az a valóságban is történt.
Michael Keaton: Óriási volt a főnök nagy pillanatát eljátszani. Ebben benne van minden, az a nyugodt erő, amivel Walter, a csapatkapitány, összefogja az embereit, pedig nyilván az ő agyát is elöntötte a méreg, és bumm, a legszívesebben odacsapott volna ezeknek a gazembereknek. Ő azonban nyugalmat erőltetett magára és az embereire. Mint egy tai chi mester. Én inkább Mike Rezendes vagyok, a „gyerünk, kapjuk el a csirkefogókat!” típus, és nem a „várjunk, míg helyére kerül minden!”. Walter a hosszú, kifárasztós meccsek embere.
A Michael Keatonnal folytatott beszélgetésünk további részletei itt olvashatók.
| Spotlight – Egy nyomozás részletei Senki ne áltassa magát: ez mind igaz. Nem arról beszélek, hogy a hollywoodi sztárok akkurátusan tanulmányozták újságírók gesztusait és szóhasználatát, és ugyanolyan fánkot esznek a filmben, mint a valóságban, vagy hogy a díszlet is megtévesztésig hasonlít a Boston Globe irodáira. Ez megszokott és mellékes. Amit nehéz megemészteni, az viszont éppen a lényeg, amit a filmben szintén valósághűen elmesélt oknyomozás minden kétséget kizáróan bizonyított. Az amerikai katolikus egyház bostoni fellegvára, élén a pápai címre is esélyes bíborossal, évtizedeken keresztül a legaljasabb módszerekkel, az állami igazságszolgáltatás közreműködésével tussolt el több tucat pedofilügyet, amivel lehetővé tette, hogy ezek a papok újra és újra megerőszakoljanak több száz gondjaikra bízott gyereket.
Tom McCarthy rendezése végigkíséri azt a folyamatot, ahogy a bostoni napilap Spotlight Team nevű oknyomozó csoportja a kezdeti tiltakozás és hitetlenkedés után lassan felismeri és elfogadja, hogy nem egy-két elszigetelt esetről van szó, hanem az egyházszervezet kegyetlenül jól működő mechanizmusáról, amely rutinszerűen segíti elő, hogy a pedofil papok megússzák a büntetést, és folytathassák a lelki szolgálatot és a testi erőszakot. A gyerekek megrontásáról korábban is számos hír látott napvilágot, tehát nem számított újdonságnak, hogy egy bostoni pap kisfiúkat molesztált. A Spotlight Team 2002-ben publikált cikksorozata azért hozott az egész világra kiterjedő változást, mert nem elégedtek meg az egyszeri szörnyülködéssel. Felmérték a probléma nagyságát: az egyházmegyében a papok 6 százaléka volt érintett; és azt akarták bizonyítani, hogy azok az érsekség jóváhagyásával tették, amit tettek. Vagyis nem a pedofil papokra, hanem az őket támogató vezetőkre koncentráltak. És ahogy feltárták a történetüket, az első osztályú újságírás. A film méltó a Boston Globe munkájához. Nincsenek horrorisztikus flashbackek, gyöngyöző homlokú pedofilok vagy sarokban zokogó gyerekek. Nincsenek hősök és zsenik, a játékidő nagy részében újságírókat látunk munka közben, könyvtáraznak, adatbázist építenek, szakértőkkel telefonoznak. Jogászok beszélnek a törvényi lehetőségekről, az egyház emberei pedig a buzgó katolikus város érdekeiről és a lojalitásról. A felnőtt áldozatokkal készített interjúk gyakorlatilag szó szerinti idézetek, de messze nem a legfelkavaróbbak a rendelkezésre álló vallomások közül. Az újságírók magánéletébe csak annyira megyünk bele, hogy nyugtázhassuk: esendő, egyszerű emberek ők is. A látványvilág jellegtelen, Michael Keaton és társai különösebb attrakciók nélkül, tisztességgel teszik a dolgukat, és közben a szájbarágásig alaposan elmagyarázzák a rendszer működését. Ez a lényegre törés és visszafogottság vezet ahhoz, hogy végig ökölbe szorul a kezünk. Az egyetlen kiabálós kifakadás során Mark Ruffalo azokat a dokumentumokat szorongatja, amelyek bizonyítják, hogy a bíboros rég tudott a 130 gyereket megrontó pap tetteiről. A jelenet kilóg a filmből, az ordibálás túljátszottnak tűnik. De ha fellapozzuk a Boston Globe könyvének (Betrayal: The Crisis in the Catholic Church) függelékét, és elolvassuk a mélyen hívő Margaret Gallant levelét a családjában megerőszakolt hét gyerekről és az egyházról, ami nem tesz semmit, akkor nekünk sem marad túl sok választásunk az üvöltésen kívül. Urfi Péter Az InterCom bemutatója | |||
