Film

A kocsmakvíz bajnokai

Danny Boyle: T2 Trainspotting

  • - minek -
  • - köves -
  • 2017. április 9.

Film

Lehetséges volna, hogy a Trainspotting folytatása arról szól két teljes órában, hogy egy negyvenes skót férfi (igen, Renton) jól érthető lelki okokból (túl sok emlék, túl sok fájdalom) képtelen lejátszani a régi lemezjátszón a Lust for Life-ot?

Aztán, a 117. perc magasságában, mégis képes lesz rá. Nem, ez csak nem lehet, ennél többről kell szóljon a T2, mégiscsak a fiatalságunk egyik nagy forradalmi filmes bulija folytatódik. Persze, ha csak az volt a feladvány, hogy 20 év elteltével mégis mi folytatódjék 1996 bombasikerei közül, akkor Danny Boyle könnyedén nyerte a kocsmakvízt: a

Trainspotting 2. mégiscsak nagyobb téteket ígér (lásd Renton viszonya a lemezjátszóval), mint, mondjuk, az Angol beteg 2.

Visszatérőből és angol betegből, illetve skótból épp elég van Boyle-nál is: aki nem halt bele az első részbe, mind itt nosztalgiázik a másodikban. Nosztalgia, nosztalgia, mondja, mi jut eszébe a nosztalgiáról? Doktor úr, konkrétan? Megvan, talán arról szól ez a folytatás, hogy Renton elmondhassa méltán legendássá lett monológja, a „Choose Life” 2.0-s változatát, de várjunk csak, ez sem lehet, mert a T2 legtrehányabbul odavetett jelenete épp az újbóli monologizálás. Az új csaj (fiatal, józan, bolgár és a testéből él) egyenesen felkéri Rentont, hogy avassa be a choose life-ozás mibenlétébe, és Rentonból azon melegében kitör a költészet, és egy ültő helyében elslammeli az új idők új himnuszát. Ennél már a hülyejárású Spud írói ambíciói, a kopaszodó Sick Boy hajfestési szokásai és az örök bajuszkirály Begbie merevedési problémái is eredetibbnek hatnak valamivel.

Ha Begbie-nek nem is, Boyle-nak könnyen megy a merevedés: régi kedves képkimerevítései láttán már bánhatjuk, hogy mégsem Almásy gróf támadt fel. Persze nem kell mindent komolyan venni. Lehet, hogy csak annyi történt, hogy érdemei elismerése végett megdobták Danny Boyle-t 18 millával (USD), csapjon már egy jó kis bulit a régi haveroknak. Ennyit még a mulatós kedvű türkmén elnök sem fizetett Jennifer Lopeznek, hogy a szülinapján énekeljen, és innen nézve a T2 igazi sikersztori: sokkal inkább egy ráncos Renton, mint egy kisimult J-Lo.

- köves -

Az InterCom bemutatója

Tovább vonatozunk

T2: a filmzene

Az eredeti Trainspotting sikeréhez jelentősen hozzájárult a zenéje is: ahogy azt Danny Boyle és segítőtársai széles merítéssel összeválogatták és kreatívan használták, elhelyezték a film szövetében. Még Renton periodikusan változó droghasználatát is képesek voltak jelentésteljesen illusztrálni – így jutottunk el az élettörténetük tükrében némi joggal a heroinnal asszociált Iggy Poptól, Lou Reedtől a bogyóktól teljes partikultúráig és zenékig. S a film nem csak kölcsönzött, adott is: ma már nyilvánvaló, hogy Iggy karrierjét szinte újraindította a Trainspotting – de másik oldalról ez tette stadionokat megtöltő sztárprodukcióvá az Underworld agyas elektronikus tánczenéjét is.

A T2 zeneválasztása precíz párhuzamot mutat a folytatás nem is kicsit nosztalgikus s egyben arra reflektáló alaptónusával: megint megkapjuk a Born Slippyt, de már csak lassú (Slow Slippy) verzióban, és persze jön a Lust For Life kicsit átfazonírozva (ez a Prodigy-remix, meglepő módon, még jó is!). A gyermekkor kötelező modorban prezentált zenéi is rendben vannak (Blondie-val vagy a Clashsel nem is hibázhattak) – az is hangsúlyos, hogy Renton régi szobájában éppen régi Bowie-lemezeit lapozza fel (a rendező gesztusa az eltávozott pop­ikon felé). Érdekes módon a Queen (Radio Ga Ga) vagy Jason Nevins a maga korában is rettenetes Run DMC-remixe már csak azt illusztrálja, hogy a frissebb s az öregebb generációk is néha mennyire rossz helyre nyúlnak vissza, ha valamire mulatni kell.

A zene legizgalmasabb szövetét viszont mai brit, részben helybéli zenekarok szolgáltatják, közöttük is hangsúlyos a három számot is előadó Young Fathers, akik pontosan azt nyújtják, amire városuk (s egyben a film helyszíne), a mai Edinburgh képes: skót bennszülött, libériai és nigériai származású bevándorlók együtt értelmezik át és forgatják fel a poptörténetet. Hiphop, garázspunk, blues, soul és még megannyi hatásból építkező hibrid zenéjük sok pszichedéliával nyakon zúdítva nemcsak önmagában kiváló (DEAD és White Man Are Black Man Too albumaikat csak ajánlani tudjuk), de keresve sem lehet találni jobb illusztrációt az emlékképek aranyfüstjébe burkolt lepusztultság képeihez.

- minek -

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.