A pályára a videojáték-tervezésből érkező belga rendező jól láthatóan 1984-re veszi a figurát: a regény gyermeki fantáziavilágban tükröztetett világvégi diktatúrájából, a nevén bár nem nevezett, de határozottan beazonosítható, tehát létező s ezért fenyegető ceauşescuista román államszörnyetegből itt egy elmaszatolt disztópia lesz, amelyet ráadásul a közelmúltba vetítenek vissza, részben színes bőrű szereplőkkel, hogy végképp ne legyen semmi értelme. Az adaptáció – díszletektől a dramaturgián át a színészi játékig – csupa second hand megoldással próbálja leképezni azt, amit az alkotók a regény legkülső rétegeinek felszínét kapirgálva kihámoztak a műből. A gazdag vizualitású leírásokból vacak imitációk lesznek, a sodró stílusból kapkodóan kivitelezett, összefüggéstelen jelenetek, a kiskamasz gondolatvilágán átszűrt, összetett, egyszerre tragikus és abszurd humorú történetből egy lekopasztott képregény, azzal a szerfelett eredeti, ám jól szájba rágott tanulsággal, hogy az elnyomás rossz dolog.
Mint cseppben a tenger, úgy tükröződik a záróképben e film értelmetlensége: helikopterperspektívából azt látjuk, hogy a mezőn egy páncélozott jármű viszi vissza az apát a munkatáborba. Lépésben, hogy a fiú szaladni tudjon mögötte, el sem érve a rabszállítót, le sem maradva tőle, ahogy az filmgiccsekben lenni szokott. Mögötte meg – mögötte! – az anya biciklizik. Utol nem érve sem a fiát, sem a poroszkáló gépjárművet. Sírjunk-e vagy nevessünk?
A Vertigo Média bemutatója
