A mesék dekonstrukciója mára már szinte közhelyes megoldássá vált, és ez bizony a Disneyt is mély önvizsgálatra késztette. A Pixar-filmekkel már jó ideje maga is erre az útra lépett, de ezek az alkotások valójában nem felelnek meg teljesen a klasszikus Disney-korszak termékeinek. Saját toposzainak valódi lebontása a Bűbáj c. musicallel kezdődött. A Vadregény ezt az utat folytatja, bár kevésbé invenciózus módon (ez esetben ráadásul Broadway-adaptációról van szó). Ha egészen pontosak akarunk lenni, inkább de- és rekonstrukcióról kellene beszélnünk egy filmen belül: a klasszikus mese- és musicalklisék leomlanak, majd a darabjaikból egy új, de kissé eltérő világ épül fel.
A film tele van jó ötletekkel (néha üdítően perverz mesei fordulatokkal), de ezek sajnos elszigeteltek. Néha úgy tűnik, mintha egy mesefigurákból álló Bosszúállók-csapat ténferegne céltalanul a vásznon.
S ahogy telik az (egyébként értelmetlenül elnyújtott) játékidő, egyre csak kuszálódnak a szálak, és a szereplők közti viszonyok láthatóan semerre sem tartanak. A hangnemmel is vannak problémák: az önironikus, önreflexív stílust egy ponton indokolatlan drámázás váltja fel, ráadásul nagyjából ott, ahol az egész filmnek véget kellene érnie. Olykor még az unalom is megkísérti a nézőt, mivel a miliő maga sem elég mesei és természetfeletti ahhoz, hogy átlendítsen minket a cselekmény lyukain (és ami még rosszabb, a dalok sem elég emlékezetesek). Összességében a Vadregényben sokkal több lett volna, mint amit a készítőknek sikerült megvalósítaniuk.
Forgalmazza a Fórum Hungary
