Csak történeteik nem voltak, nem maradtak, pusztán Ómafa emlékezetének minduntalan felgyűrődő rongyszőnyege. Amikor mentek, akkor nem mentek sehová, vagy nem tudta senki, hogy hová mennek, az utca megvolt, a ház száma is, amely előtt épp elhaladtak, s megvolt az irány is, a piac felé, a gyár felé, az iskola felé, de hogy odaértek-e, hogy megálltak-e ott, vagy továbbhaladtak, azt nem tartotta számon senki, csupán azt, hogy uralkodtak. Ha mentek valahová, akkor uralkodni mentek, ha voltak valahol, ott uralkodtak. Hogy viszont mások mit csináltak, hogy a sokaság miben mesterkedett, azt lehetett tudni. A piacon pingált fakanalakkal csapkodták a csinos lányok fenekét a hirtelen nekibátorodott ifjak s a meglett férfiak, ezen kacagni illett, de lett belőle pofozkodás is. A dolgozók bevitték a gyerekeiket a gyárba, volt hűsítő és valami gázpalackszerű szarból szódát is lehetett spriccelni műanyag pohárba, s a gyerekek elszöktek a kerékpárgyárba, mert a gyár sokféle gyár volt, csak az öntöde nem nagyon érdekelt senkit, pedig az sosem állt le, talán csak ilyenkor mégis. A szökött gyerekek a kerékpárgyárban teletömködték ruhájuk réseit, zsebeit, kabátkájuk ujját, pedig tavasz volt, nem is kellett már kabát, biciklicsengőkkel, macskaszemekkel, pedállal, s reszkettek, hogy kifelé a portás ne állítsa meg őket, mert akkor apát biztos kirúgják, s ők meg mehetnek a javítóba.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
