Interjú

A szakállügy

Antonio Banderas filmsztár

  • Csákvári Géza
  • 2012. március 9.

Film

A neves spanyol művész a Haywire - A bűn hálójában című vadonatúj Soderbergh-mozi Berlinalén tartott premierje után válaszolt a kérdéseinkre.


Magyar Narancs: Mivel bírta rá Soderbergh, hogy szerepeljen a Haywire-ben?

Antonio Banderas: Korábban már többször próbáltunk együtt dolgozni, hogy pont egy akciómoziban jön össze, nos, elsőre nem voltam ettől annyira elragadtatva, de amikor megtudtam, hogy visszamegyünk az 1970-es évekbe, már jobban érdekelt. Összehoztuk a Bullitot Bruce Lee-vel, megidéztük John Frankenheimer munkáit - ez több mint szimpla hommage. Az akcióműfaj az utóbbi három évtizedben egyre sematikusabbá és unalmasabbá vált, erre pedig a CGI előretörése is rátett egy lapáttal. Nemrég Los Angelesben díjat adtam át egy CGI-gálán, és szinte érezni lehetett a szobában, hogy ezek a fickók tudják, hogy most ők uralják Hollywoodot. Tudják, hogy náluk az erő, ők a sztárok. Ha nem lennének színházak, ahol még mindig az adott pillanat a fontos, ahová egy egyszerű színésznek vissza lehet menni, egészen kétségbe lennék esve.

MN: Ezt értsem úgy, hogy a jövőben kevesebb filmet fog vállalni?

AB: Ez már tulajdonképpen megtörtént: az utóbbi három évben sokkal kevesebb filmet vállaltam, mint korábban. Volt egy időszaka a karrieremnek, amikor megszállottan dolgoztam, és a cél az volt, hogy minél több amerikai főszerepet kapjak. Ez persze nemcsak rajtam múlt, hanem azokon az embereken is, akik úgymond "segítették" a karrieremet, és kvázi megvezettek. Egy idő után besokalltam. Most már inkább csak olyan rendezőkkel szeretnék dolgozni, akikkel tényleg szeretnék, és egyáltalán nem érdekel, hogy kicsi vagy nagyobb szereppel kínálnak meg.

MN: Kivel volt izgalmasabb a Haywire forgatásán, a rendező Steven Soderberghgel vagy Peter Andrews nevű operatőr alteregójával?

AB: Mindkettőjükkel sokkoló volt. Soderbergh rendező, operatőr, zeneszerző és legtöbbször a vágó egy személyben, de ez talán szükséges is, mivel mindig a saját feje után megy. Iszonyatos tempót diktál, ezzel szinte kizárja az alkotótárssá válás lehetőségét. A módszerei sem konvencionálisak, a jeleneteket például egyáltalán nem világítja be. Az egész forgatás alatt talán egyetlen alkalommal vette elő a lámpákat. Több mint nyolcvan filmben szerepeltem, de senkit sem láttam még így dolgozni. Egy picit talán Robert Rodriguez stílusához hasonlít a módszere, ő viszont totálisan mást gondol a narratív struktúráról. Emlékszem, a Desperado forgatása alatt az egyik kocsmajelenetben a stáb gondosan felállt, bevilágították a helyszínt, mire Robert halkan félrehívott egy kézikamerával, elmagyarázta, hogy az egyik ablakon keresztül szépen süt be nap és megkért, hogy ketten gyorsan vegyük fel ott a jelenetet. Nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött nagy stábbal, és ugyanúgy akart dolgozni, mint az El Mariachin. Soderbergh viszont olyan, mintha egy zseni és egy gyerek keveréke lenne. Nagyban gondolkozik, mindent profi szinten művel, ami a filmmel kapcsolatos - kivéve a színjátszást.

MN: Mit gondol, miért?

AB: Mert egy óriási adag félénkség van benne. Az egyik legzárkózottabb ember, akivel találkoztam. Instrukciókat minimális szinten használ csak. Érdekes, ha a forgatás előtt a szerepről akar beszélni vele az ember, abba belemegy, de a forgatás alatt távol tartja magát az efféle "lelkizéstől", amíg úgy gondolja, hogy egyetért azzal, amit csinálsz. Ebből a szempontból olyan, mint Woody Allen: néha mond egy-két szót, hogy "oké", "fantasztikus" meg "köszönöm" - egészen addig, amíg a véleménye nem ellentétes a tiéddel. Akkor szép csendben robban.

MN: Több mint két évtizedes szünet után dolgozott újra Almodóvarral A bőr, amelyben élek című filmjében.

AB: A távolságtartó rendezőtípus tökéletes ellentéte Almodóvar. Leírhatatlanul igényes és követelő. Precíz, pontosan tudja, hogy mit akar. Sőt, kicsit túl jól is: elképesztő mennyiségű információt vág az ember fejéhez, s maradéktalanul elvárja, hogy azt a színész lefordítsa, és beépítse a szerepbe. Egyszer kiborult, hogy három helyett négy ujjamat érintettem hozzá egy asztalhoz, és hosszas eszmecserévé fajult ennek a pszichés oka és háttere. Ha annak idején vagy most mindent elfogadtam volna tőle, ma már egy kétségbeesett őrült lennék.

MN: Sokszor láthattuk már a vásznon spanyolul és angolul játszani. A színjátszás szempontjából a nyelv jelent különbséget?

AB: Hogyne. A test alkalmazkodik a beszélt nyelvhez. Ha például olaszul beszélek, sokkal hevesebben gesztikulálok. Ez természetes folyamat: amikor a Csizmás, a kandúrt szinkronizáltam olasz nyelvre, olyan érzésem volt, hogy az animált figura is szinte átalakul. A nyelvek tehát fizikálisan igencsak befolyásolják a színészi munkát. De például a szakáll is lehet ilyen hatással: a Haywire-ben sokat nyomott a latban, mivel egy háttérben meghúzódó bábjátékos karaktert kellett alakítanom, ez szakáll nélkül sokkal nehezebb lett volna. Pedig eleinte dühös voltam miatta: amikor Soderbergh felkért, a Zorba, a görög színpadi előadását próbáltuk New Yorkban, és az volt az első mondata: "ezt most három hónapig le ne merd vágni".

MN: Igaz, hogy három hónappal a forgatás után ismét "behívta" némi utóforgatásra?

AB: Igen. Neki egy film sosem ér véget.

Kritika a Haywire - A bűn hálójában c. filmről a Visszhang rovatban.

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.