Azonnali geekveszélybe sodorja az embert, ha egy óvatlan pillanatban azzal coming outol, hogy ő bizony szereti a marslakókat, bírja a Jediket, és bármikor lepacsizna egy beszélő majommal, főleg ha az A majmok bolygójából való. Szeretteink és hozzátartozóink szemében szánalom és lemondás csillan meg ilyenkor, de lesznek, akik segíteni szeretnének, s szakember bevonását vagy az Anonim Sci-fi Rajongók gyűléseit javasolják. Pedig amikor Cézár tavaly, A majmok bolygója sokadik, jó előre leírt feldolgozásában szólásra emelkedett, az a drámai „nem”, amely elhagyta a majomszájat, semmivel sem maradt el George Clooney szomorú nézésétől vagy az Oscar-mezőny más komoly versenyzőjétől. Egy majomnak persze kétszer annyit kell güriznie ugyanazért az elismerésért, mint Clooneynak – hát, ilyen időket élünk.
Meg olyanokat, amikor száz évvel azután, hogy Edgar Rice Burroughs megírta John Carter, a Marsra katapultált polgárháborús veterán első történetét, megérkezett a hivatalos filmváltozat is. Nem hivatalos John Carter-feldolgozással ugyanis tele a filmtörténet; szegény Edgar legfeljebb azzal vigasztalódhatna, hogy olyanok nyúlták le marsbéli történeteinek lényegét, mint például George Lucas – John Carterről szólva szinte kötelező említeni, hogy a Star Wars sem jöhetett volna létre Burroughs munkássága nélkül. És nyilván a Disney sem áldozott volna olyan busásan egy százéves hős életre keltésére, ha nincs az Avatar – alighanem a Burroughs-nyúlásokban ugyancsak gazdag 3D-s szuper sci-fi indíthatta arra őket, hogy 250 millió dollárral adózzanak Burroughs emlékének.
Ha Cameronnak bejött kékben, miért is ne jöhetne be majdnem ugyanaz zöldben – a Marsot ugyanis Burroughs képzeletében zöldes színű, négy karral hadonászó, tojással szaporodó, termete alapján kosarasnak is beillő lakosság népesíti be, de a nagypolitikát az emberszabású, vöröses alapszínű marsi elit viszi – utóbbiak viszálykodásába és egy hercegnő kiházasításának a közepébe csöppen bele a földi westernhős, aki félelmet és gravitációt nem ismerve vág utat magának a helyi belügyek sűrűjében. Hercegnőszöktetés, négykarú zöld lények, fantasztikus repülő szerkezetek és egy cowboy a marsi vadnyugaton – három forgatókönyvíró (köztük az íróként és popkultúra-szakértőként is magasan jegyzett Michael Chabon) dolgozott azon megfeszítve, hogy kilogisztikázzák, miként lehet A-ból B-be, majd onnan C-be eljuttatni a szereplőket és járműveiket. Meg azon, hogy miként lehet egy mondatba minél több marsi szlenget és szakzsargont sűríteni: ettől aztán úgy beszélnek a szereplők, mint egy kosztümös farsangi nyelvtörő résztvevői, akik a laza alsó-hollywoodi csevegést vegyítik a bennfentes marsi dumákkal.
A Pixar csapatát erősítő Andrew Stanton (WALL-E, Némó nyomában) cseppet sem tagadta meg rajzfilmes múltját, s bár a hivatalos verzió szerint ez az első élőszereplős filmje, ami értékelhető a John Carterben, az az animáció. A mese fájóan fapados, de a Mars pazar mint látványbolygó − a John Carter ígéretes kudarc: a válláig sem ér fel a beszélő majomnak, de távolról sem akkora égés, mint például a Zöld Lámpás.
A Fórum Hungary bemutatója
