A Szépség és a Szörnyeteg

Betévedni egy párizsi képregényboltba mámorító érzés, ezeknek a franciáknak semmi sem szent, még Proust és Az eltűnt idő nyomában is kapható képregényben, vonzó, kemény fedelű kiadásban. A francia nemcsak képregényekben gazdag nemzet, de képregény-gondolkodású filmrendezőkben is, olyanokban, akik csodákra képesek, ha egy-egy képkocka megkomponálásáról van szó, csak azok az izgága alakok, azok a szószátyár színészek ne téblábolnának már annyit a tájban.

A téblábolás még hagyján, de amikor megszólalnak, nem szövegbuborékokat eregetnek a szájukból, dumálni akarnak mindenáron. Christophe Gans munkássága csak annyiban különbözik például honfitársa, az ugyancsak látványorientált Pitof ténykedésétől, hogy ő mindkét nevét felvállalja, máskülönben ő is, akárcsak egynevű kollégái, a kedves édesanyját és gonosz mostoháját is eladná egy képregénybe illő, fantasztikus kompozícióért, legyen az egy fenyegető hóviharban elveszett alak, egy életre kelt mesebeli erdő, egy idilli falusi lak vagy egy átok sújtotta palota. Utóbbi termeiben játszódik az ismert mese, itt bolyong Vincent Cassel busa oroszlános fejjel a nyakán, mert elvarázsolták szegényt, akárcsak Jean Marais-t '46-ban. Ám ami Cocteau-nál mese volt és költészet, az Gansnál szép, de üres tájépítészet. A kéket aranyhajra cserélő Léa Seydoux hiába ejt könnyet az érző szívű szörnyetegért, hiába lejtenek táncot a bálteremben, hisz' ez alaptartozéka a mesének, divatos kettősük ábrándos tekintetű marcipánfigura csupán egy tisztes távolból szemet gyönyörködtető Fekete-erdő tortán.

Az MTVA filmje