Film

A tátika éve

Deák Kristóf: Mindenki

  • - köves -
  • 2017. április 2.

Film

A Saul fia tavalyi győzelme után újabb magyar Oscar-díjnak örülhetünk: hétfő hajnalban Deák Kristóf Mindenki című filmje (lásd még: Magyar Narancs, 2016. december 8.) nyert a legjobb rövidfilm kategóriában.

„Az élet nem mindig igazságos, Lizácska!” – kapja meg útmutatásul a kiskamasz Liza Erika nénitől, az életigazságtalanságokat saját kis praxisában is szaporító kórusvezetőtől, de kap még mást is: kis kocka csokit, hogy azért ne legyen annyira keserű a felnőttes önkény. Ez van, Lizácska: a tökéletlen hangoknak, mint amilyen a kis barátnődé, az új tanuló Zsófié is, csak a szégyenpadon, a tátogók közt jut hely a díjakat halmozó kórusban. Csitt, kislány, és vegyél csokit!

Szegény Warren Beatty is tátogott egy kicsit, pedig ha valaki, a 79 éves színész-rendező-amorózó már győztesként érkezett az idei díját-adóra, hiszen mindössze annyit kellett tennie, hogy önmaga szobraként kényelmesen bejelentse; a Holdfény nyerte a legjobb filmnek járó Oscart. Hogy nem így történt, hogy egy elcserélt borítéknak hála Warren Beatty hosszú percekig állt leforrázva a pódiumon, mert az ünneplés helyett az Oscar-történelem legkínosabb bakijának vált akaratlan főszereplőjévé (a Kaliforniai álmot jelentették be győztesként, noha a Holdfény nyert), nos, mindez nemcsak azt bizonyítja, hogy az élet még mindig a legnagyobb mókamester, hanem azt is, hogy az Oscar-átadás bármikor képes egy kisfilmre való sztorit szállítani.

Abban a kategóriában – a kisfilmesben –, melyben az eredménycentrikus Erika néni (Szamosi Zsófia) és a magukat csak azért sem hagyó kiskamaszok, Liza (Hais Dorottya) és Zsófi (Gáspárfalvi Dorka) kerülgetik egymást, hogy végül a gyerekek kontra felnőttvilág összefeszüléséből valami egészen megrendítő süljön ki, szóval a jövő nagy kisfilmjei között örömmel látjuk majd annak az ősz halántékú férfinak a történetét, aki már mindent elért az életben, ám ekkor, egy elcserélt borítéknak (de lehet bőrönd is) köszönhetően élete legkellemetlenebb perceit kell átélnie.

Warren Beatty kálváriájához talán csak Erika nénié mérhető, de nem lőnénk le a Mindenki slusszpoénját – reméljük, az Oscart odaítélő Amerikai Filmakadémia szavazói sem tesznek ilyet, akikről annyit tudunk csak biztosan, hogy főleg fehérek, férfiak, és túl vannak éle­tük delelőjén. Ám bármily kiváltságos helyzetű is mind a 6687 voksoló, mi, mezei, magyar Mindenki-rajongók behozhatatlan előnnyel bírunk a legtöbbjükkel szemben. Mert lehet, hogy az örök emberi drámát, a Kamcsatkától Kansasig ismerős gyermeki örömöket és fájdalmakat az idős, amerikai, fehér férfiak is átérezték (a Mindenki Oscarja erre enged következtetni), de azt csak mi tudhatjuk, hogy az Erika néni által kiporciózott juticsoki milyen márka. Szépen csillog az aranyszobor, de azért az arany csokipapír se kutya, Deák Kristóf pedig nemcsak az őszinte gyerektekintetek megörökítésében, de a csokiszintű magyar valóságban sem tud hibázni. Ahogy szoborátvételben sem: a díjat prezentáló Salma Hayek mosolya a világörökség része, ám ebben a kategóriában is magyar győzelemnek örülhetünk: Deák Kristóf őszinte örömben is köröket vert a hollywoodi elitre.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Györfi Mihály szolnoki ellenzéki polgármester szerint a parlamentben „a mindent megszavazunk Orbán Viktornak” című politikai komédia folyik. A politikus úgy látja, ennek az lesz a végeredménye, hogy bár a magyar társadalom nem szereti a politikai mészárlást, ha kell, jövőre megteszi.