Film

A tátika éve

Deák Kristóf: Mindenki

  • - köves -
  • 2017. április 2.

Film

A Saul fia tavalyi győzelme után újabb magyar Oscar-díjnak örülhetünk: hétfő hajnalban Deák Kristóf Mindenki című filmje (lásd még: Magyar Narancs, 2016. december 8.) nyert a legjobb rövidfilm kategóriában.

„Az élet nem mindig igazságos, Lizácska!” – kapja meg útmutatásul a kiskamasz Liza Erika nénitől, az életigazságtalanságokat saját kis praxisában is szaporító kórusvezetőtől, de kap még mást is: kis kocka csokit, hogy azért ne legyen annyira keserű a felnőttes önkény. Ez van, Lizácska: a tökéletlen hangoknak, mint amilyen a kis barátnődé, az új tanuló Zsófié is, csak a szégyenpadon, a tátogók közt jut hely a díjakat halmozó kórusban. Csitt, kislány, és vegyél csokit!

Szegény Warren Beatty is tátogott egy kicsit, pedig ha valaki, a 79 éves színész-rendező-amorózó már győztesként érkezett az idei díját-adóra, hiszen mindössze annyit kellett tennie, hogy önmaga szobraként kényelmesen bejelentse; a Holdfény nyerte a legjobb filmnek járó Oscart. Hogy nem így történt, hogy egy elcserélt borítéknak hála Warren Beatty hosszú percekig állt leforrázva a pódiumon, mert az ünneplés helyett az Oscar-történelem legkínosabb bakijának vált akaratlan főszereplőjévé (a Kaliforniai álmot jelentették be győztesként, noha a Holdfény nyert), nos, mindez nemcsak azt bizonyítja, hogy az élet még mindig a legnagyobb mókamester, hanem azt is, hogy az Oscar-átadás bármikor képes egy kisfilmre való sztorit szállítani.

Abban a kategóriában – a kisfilmesben –, melyben az eredménycentrikus Erika néni (Szamosi Zsófia) és a magukat csak azért sem hagyó kiskamaszok, Liza (Hais Dorottya) és Zsófi (Gáspárfalvi Dorka) kerülgetik egymást, hogy végül a gyerekek kontra felnőttvilág összefeszüléséből valami egészen megrendítő süljön ki, szóval a jövő nagy kisfilmjei között örömmel látjuk majd annak az ősz halántékú férfinak a történetét, aki már mindent elért az életben, ám ekkor, egy elcserélt borítéknak (de lehet bőrönd is) köszönhetően élete legkellemetlenebb perceit kell átélnie.

Warren Beatty kálváriájához talán csak Erika nénié mérhető, de nem lőnénk le a Mindenki slusszpoénját – reméljük, az Oscart odaítélő Amerikai Filmakadémia szavazói sem tesznek ilyet, akikről annyit tudunk csak biztosan, hogy főleg fehérek, férfiak, és túl vannak éle­tük delelőjén. Ám bármily kiváltságos helyzetű is mind a 6687 voksoló, mi, mezei, magyar Mindenki-rajongók behozhatatlan előnnyel bírunk a legtöbbjükkel szemben. Mert lehet, hogy az örök emberi drámát, a Kamcsatkától Kansasig ismerős gyermeki örömöket és fájdalmakat az idős, amerikai, fehér férfiak is átérezték (a Mindenki Oscarja erre enged következtetni), de azt csak mi tudhatjuk, hogy az Erika néni által kiporciózott juticsoki milyen márka. Szépen csillog az aranyszobor, de azért az arany csokipapír se kutya, Deák Kristóf pedig nemcsak az őszinte gyerektekintetek megörökítésében, de a csokiszintű magyar valóságban sem tud hibázni. Ahogy szoborátvételben sem: a díjat prezentáló Salma Hayek mosolya a világörökség része, ám ebben a kategóriában is magyar győzelemnek örülhetünk: Deák Kristóf őszinte örömben is köröket vert a hollywoodi elitre.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.