Közben kavar egy nyomozó is, valaki megfújta a búgatóport, de némi bélszínnel korrumpálható. A krimiszálból nem is lesz semmi, de közben fény derül a vágóhíd gazdasági igazgatója és az autisztikus vonásokat mutató minőségellenőr közös álmára, amiben szarvasalakban együtt kóborolnak az erdőben élelem után szimatolva. Furcsa különcök összejönnek, ez már szinte romkom, de nem Enyedinél. A alaptónus a fakó melankólia, mintha egy Edward Hopper-albumot lapozgatnánk. A finom humor is tragédiával fenyeget, bár a végén csattan a happy end, útközben a vér is kibuggyan.
Endre kiábrándult, bezáródott, megkérgesedett: stílusos kislakás, jól fizető meló az EU-konform vágóhídon, csacsogás az ebéd fölött, este párizsis kenyér, éjszaka tévé. Endre, hála a sok tapasztalatnak, átlát az embereken, az a típus, aki nem mond semmit, mégis mindenki neki teszi fel a fontos kérdéseket. Kimért és hűvös, a vágóhíd a szívügye, de a pénzügyi mutatók mellett a dolgozók lelki életét is buzgón monitorozza. A szűzies Mária viszont retteg minden emberi interakciótól, nem érti az iróniát, feszeng; egy nagyra nőtt gyerek. Bezáródott rég, csak otthon, a bábjai előtt nyílik meg, amikor eljátssza a nap fontos eseményeit. Az érzelmek veszélyesek, a marhák kaszabolása tiszta sor, csak az a kérdés, a hús hányadosztályú. Endrének és Máriának már az érintés is halálosan fenyegető, ezért a teljes érzéki és érzelmi absztinencia: semmi sem biztonságosabb, mint az egyedüllét, a belső világ hermetikus elzárása.
Elidőzünk a marhák bánatos szemén, halljuk a lihegésüket, látjuk a gépesített ölés minden részletét, dolgozik a fűrész, elválik a fej a nyaktól, csorog a vér, pont mint Fassbinder transznemű tragédiájában (Amikor 13 újhold van egy évben). Az ipari ölésre válaszolnak a ködös álomképek a szarvaspárról, ők a maguk méltóságát megőrizve szabadok a vadonban – a kapcsolódás a másikhoz, a közösség mindig virtuális, a magány viszont valóságos és húsba vág.
A furcsa eset annyira meglepi hőseinket, hogy nem is tesznek fel kérdéseket, csak elindulnak tétován a félelmetes hajtűkanyarokkal teli úton a másik ember felé. Egy lépés oldalra, kettő hátra, a film is csigalassan építkezik, nem történik semmi, de ebbe a semmibe hőseink majdnem belehalnak. A férfi csúnyán megbántja a nőt, amire a nő önmaga ellen fordul, igazi érfelvágós zene szólal meg egy brit folkénekestől, a filmben először – kegyetlen választás Enyeditől, forog a kés a szívben, és egy pillanatra a testi fájdalom még mindig sokkal jobb megoldásnak tűnik, mint a másik szemébe nézni. De megakad a CD, és eljön – bár nem logikus – a beteljesülés: közös zuhanás a sötétbe, a képzelet lecserélése az érzéki valóságra és a közös paradicsomevés másnap reggel. A híresztelésekkel ellentétben ez szerencsére nem az álmok valóságáról, a sorsszerű találkozásról, a vak szerelemről, a csoda létezéséről, a vágyak kielégíthetetlenségéről, esetleg testről és lélekről árul el valamit. A tanulság épp az, hogy test és lélek nem szétválasztható. Enyedit az érzékiség újratanulásának lehetősége érdekli; az az ár, amit a jól kiépített magányért fizetünk.
Forgalmazza a Mozinet
