Ó, drágám, hát te miért vagy már megint oly szomorú? És te, drágám? Én, drágám, azért, mert te is, drágám. De mit tegyünk akkor, drágám? Süttessük szép testünket a parton? Vagdossunk whiskey-s poharakat egymás fejéhez? Olvassunk divatlapot unottan? Igyuk le magunkat már nyitáskor a parti bárban? Együnk nyugtatót ebédre? Lessük meg a szomszédokat a falba vájt lyukon keresztül? Imádkozzunk fehérre meszelt falú templomban? Írjunk regényt a fájdalmunkról? Bámuljuk naphosszat az égszínkék tengert? Vagy hallgassunk életbölcsességeket galambősz francia bácsiktól? Igen, drágám. Jól van, drágám… Most, hogy már hivatalosan is A tengernél az év legrosszabb hollywoodi filmje, semmit sem veszítünk, ha kicsit élvezzük is, ahogy Angelina Jolie és Brad Pitt egy 10 millió dolláros önképzőköri színielőadásban szenvednek a dél-francia tengerparton (valójában Máltán). A nyomaték kedvéért mindent kétszer mondanak el, mindent kétszer mondanak el, de az olyan veretes sorok (írta: Angelina Jolie), mint az „ó, de fáj, Roland, ó, de fáj, Vanessa” meg is követelik az ismétlést. Tarantino sem idézhette volna fel érzékibben a hetvenes évek európai szoftművészfilmjeinek – szenvedjünk, de azért mutassunk cicit is – összes modorosságát, és a Muppet Show tagjai sem játszhatták volna el nagyobb átéléssel, amit Jolie és Pitt két óra alatt összeszenvednek a napon. Bruno Ganz egyéb elfoglaltságai miatt Niels Arestrup az a nagy európai színész, aki szentesíti a látottakat – közülük is messze Pitt villanyborotvája a legnagyobb talány. Vajh’ melyik bolhapiacon találhatták?
A UIP–Duna Film filmje
