Istenek kíméljenek

Jonathan Liebesman: A titánok haragja

  • - kg -
  • 2012. március 30.

Film

Folytatódik a családsorozat: Berényiék távollétében Hádész Arésszel haverkodik, Kronosz feljönne a pincéből, Zeuszt bántják, Poszeidón nyugdíjasként téblábol a lépcsőházban. Perszeusz már megint a világbékére hajt, Androméda viszont Perszeuszra.

Az a vicc megvan, hogy Hádész és Zeusz beszélgetnek Tenerifén? Nem baj, ha nincs, mert A titánok haragja tele van ilyen viccekkel, habár egyszer (Louis Leterrier: A titánok harca, 2010) már elsütötték majdnem az összeset. Mint két éve, úgy ezúttal is Ralph Fiennes és Liam Neeson adja az isteneket – persze lehet azzal jönni, hogy kiművelt szigetországiak szerepeltetése már majdhogynem franchise-hagyománynak számít, hiszen az ős-Titánokban (Desmond Davis: Titánok harca, 1981) Laurence Olivier adta Zeuszt, de valószínűbb, hogy már Olivier esetében sem a görög mitológia, hanem egy gyorsan beváltható hollywoodi csekk jelentette a legfőbb ihlető erőt.

A titánok haragjában egyébként semmi kiábrándító nincsen, hiszen kiábrándulni csak egyszer lehet, és azt a piszkos munkát már a franchise-nyitó előadás elvégezte. A folytatás tisztességesebb darab az elődjénél, működik például a 3D, kevésbé darabos Pegazus szárnyalása, és még küklopszok is vannak benne, ami sok mindenre felmentést ad. A történetről szó se essék, de minek is ilyen követelésekkel előállni, főleg egy olyan film esetében, amelyben a főszereplő akcióhősnek minden alkalommal Perszeuszként kell bemutatkoznia. Ezt egyébként Sam Worthington továbbra is a jól bevált technikával, egy elmélyült ausztrál szörfös modorában oldja meg – még egyszer: ez egy második rész, apróságokon nem érdemes fennakadni.


A film fogyasztóvédelmi szempontból is rendben van, a 3D nem utólagos fusimunka, mint az előző résznél, hanem létező szolgáltatás. Lehet, hogy számoltak vele a fejlesztők, lehet, hogy nem, mindenesetre a 3D-nek megvan az a tulajdonsága, hogy miközben majdnem elviselhetővé teszi a pocsék színészeket (üdv, Perszeusz), legalább ugyanilyen bénán áll a tanult kollégáknak. Ahogy Neeson és Fiennes teljes isteni díszben hadba vonulnak, az talán az egyetlen szívszorító pillanata e drámai momentumokat egyébként teljességgel nélkülöző, zajos blockbusternek.

Áll Neeson Charlton Heston legszebb Tízparancsolatbéli jelmezében, és mellette Fiennes mint egy gyomorbajos goth rocker – csoda, hogy nem röhögik el magukat egymás láttán. A csekken túl tán azzal vigasztalták magukat, hogy a következő körben (A titánok halastava) bizonyára mások, mondjuk Kenneth Branagh és Anthony Hopkins égeti majd magát istenekhez méltó műhajjal.

Az Intercom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.