Istenek kíméljenek

Jonathan Liebesman: A titánok haragja

  • - kg -
  • 2012. március 30.

Film

Folytatódik a családsorozat: Berényiék távollétében Hádész Arésszel haverkodik, Kronosz feljönne a pincéből, Zeuszt bántják, Poszeidón nyugdíjasként téblábol a lépcsőházban. Perszeusz már megint a világbékére hajt, Androméda viszont Perszeuszra.

Az a vicc megvan, hogy Hádész és Zeusz beszélgetnek Tenerifén? Nem baj, ha nincs, mert A titánok haragja tele van ilyen viccekkel, habár egyszer (Louis Leterrier: A titánok harca, 2010) már elsütötték majdnem az összeset. Mint két éve, úgy ezúttal is Ralph Fiennes és Liam Neeson adja az isteneket – persze lehet azzal jönni, hogy kiművelt szigetországiak szerepeltetése már majdhogynem franchise-hagyománynak számít, hiszen az ős-Titánokban (Desmond Davis: Titánok harca, 1981) Laurence Olivier adta Zeuszt, de valószínűbb, hogy már Olivier esetében sem a görög mitológia, hanem egy gyorsan beváltható hollywoodi csekk jelentette a legfőbb ihlető erőt.

A titánok haragjában egyébként semmi kiábrándító nincsen, hiszen kiábrándulni csak egyszer lehet, és azt a piszkos munkát már a franchise-nyitó előadás elvégezte. A folytatás tisztességesebb darab az elődjénél, működik például a 3D, kevésbé darabos Pegazus szárnyalása, és még küklopszok is vannak benne, ami sok mindenre felmentést ad. A történetről szó se essék, de minek is ilyen követelésekkel előállni, főleg egy olyan film esetében, amelyben a főszereplő akcióhősnek minden alkalommal Perszeuszként kell bemutatkoznia. Ezt egyébként Sam Worthington továbbra is a jól bevált technikával, egy elmélyült ausztrál szörfös modorában oldja meg – még egyszer: ez egy második rész, apróságokon nem érdemes fennakadni.


A film fogyasztóvédelmi szempontból is rendben van, a 3D nem utólagos fusimunka, mint az előző résznél, hanem létező szolgáltatás. Lehet, hogy számoltak vele a fejlesztők, lehet, hogy nem, mindenesetre a 3D-nek megvan az a tulajdonsága, hogy miközben majdnem elviselhetővé teszi a pocsék színészeket (üdv, Perszeusz), legalább ugyanilyen bénán áll a tanult kollégáknak. Ahogy Neeson és Fiennes teljes isteni díszben hadba vonulnak, az talán az egyetlen szívszorító pillanata e drámai momentumokat egyébként teljességgel nélkülöző, zajos blockbusternek.

Áll Neeson Charlton Heston legszebb Tízparancsolatbéli jelmezében, és mellette Fiennes mint egy gyomorbajos goth rocker – csoda, hogy nem röhögik el magukat egymás láttán. A csekken túl tán azzal vigasztalták magukat, hogy a következő körben (A titánok halastava) bizonyára mások, mondjuk Kenneth Branagh és Anthony Hopkins égeti majd magát istenekhez méltó műhajjal.

Az Intercom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.