Istenek kíméljenek

Jonathan Liebesman: A titánok haragja

  • - kg -
  • 2012. március 30.

Film

Folytatódik a családsorozat: Berényiék távollétében Hádész Arésszel haverkodik, Kronosz feljönne a pincéből, Zeuszt bántják, Poszeidón nyugdíjasként téblábol a lépcsőházban. Perszeusz már megint a világbékére hajt, Androméda viszont Perszeuszra.

Az a vicc megvan, hogy Hádész és Zeusz beszélgetnek Tenerifén? Nem baj, ha nincs, mert A titánok haragja tele van ilyen viccekkel, habár egyszer (Louis Leterrier: A titánok harca, 2010) már elsütötték majdnem az összeset. Mint két éve, úgy ezúttal is Ralph Fiennes és Liam Neeson adja az isteneket – persze lehet azzal jönni, hogy kiművelt szigetországiak szerepeltetése már majdhogynem franchise-hagyománynak számít, hiszen az ős-Titánokban (Desmond Davis: Titánok harca, 1981) Laurence Olivier adta Zeuszt, de valószínűbb, hogy már Olivier esetében sem a görög mitológia, hanem egy gyorsan beváltható hollywoodi csekk jelentette a legfőbb ihlető erőt.

A titánok haragjában egyébként semmi kiábrándító nincsen, hiszen kiábrándulni csak egyszer lehet, és azt a piszkos munkát már a franchise-nyitó előadás elvégezte. A folytatás tisztességesebb darab az elődjénél, működik például a 3D, kevésbé darabos Pegazus szárnyalása, és még küklopszok is vannak benne, ami sok mindenre felmentést ad. A történetről szó se essék, de minek is ilyen követelésekkel előállni, főleg egy olyan film esetében, amelyben a főszereplő akcióhősnek minden alkalommal Perszeuszként kell bemutatkoznia. Ezt egyébként Sam Worthington továbbra is a jól bevált technikával, egy elmélyült ausztrál szörfös modorában oldja meg – még egyszer: ez egy második rész, apróságokon nem érdemes fennakadni.


A film fogyasztóvédelmi szempontból is rendben van, a 3D nem utólagos fusimunka, mint az előző résznél, hanem létező szolgáltatás. Lehet, hogy számoltak vele a fejlesztők, lehet, hogy nem, mindenesetre a 3D-nek megvan az a tulajdonsága, hogy miközben majdnem elviselhetővé teszi a pocsék színészeket (üdv, Perszeusz), legalább ugyanilyen bénán áll a tanult kollégáknak. Ahogy Neeson és Fiennes teljes isteni díszben hadba vonulnak, az talán az egyetlen szívszorító pillanata e drámai momentumokat egyébként teljességgel nélkülöző, zajos blockbusternek.

Áll Neeson Charlton Heston legszebb Tízparancsolatbéli jelmezében, és mellette Fiennes mint egy gyomorbajos goth rocker – csoda, hogy nem röhögik el magukat egymás láttán. A csekken túl tán azzal vigasztalták magukat, hogy a következő körben (A titánok halastava) bizonyára mások, mondjuk Kenneth Branagh és Anthony Hopkins égeti majd magát istenekhez méltó műhajjal.

Az Intercom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.